Hollywood a filmipar nagyhatalma, így nem meglepő, hogy vonzza azokat a művészeket, akiknek minden alkotása kasszasikernek ígérkezik. Az álomgyár talán legstílusosabb aduásza, vagyis Guy Ritchie filmjei szinte kivétel nélkül közönségkedvenccé váltak. A május 7-én érkező új produkciója, a Wrath of Man kapcsán megpróbálom körüljárni, miben is rejlik filmjeinek bája.

A történelem során már többször bebizonyosodott, hogy időnként nem kell több a sikerhez, mint egy jó barát. Guy Ritchie esetében is pontosan ez történt: 1998-ban megismerkedett Matthew Vaughn (Kingsman: A titkos szolgálat) rendező-producerrel, majd segítségével valósággal berobbant a filmiparba. Megjelent első, A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső című filmje, amely rögtön magával ragadta a nézőket köntörfalazás nélküli, laza gengszterkörnyezetével és nagy létszámú, sokszínű szereplőgárdájával. Bár a kritikusok mérsékelt lelkesedéssel fogadták, a negatív vélemények ellenére sokan minden idők legjobb angol bűnügyi vígjátékának kiáltották ki, ráadásul a mai napig kultuszfilmként tartják számon.

Ekkor jogosan merült fel a kérdés, hogy csupán a kezdők szerencséjéről van-e szó, vagy egy nagy karrier előtt álló, „látnoki” rendező felemelkedéséről. Szintén Matthew Vaughn állt a 2000-ben vászonra vitt második Ritchie-alkotás, a Blöff mögött; ez a film minden olyan elemmel rendelkezett, amellyel egy sorozat második részének rendelkeznie kell, noha nem az első produkció folytatásaként funkcionált. Még több karakter, még szerteágazóbb cselekmény és még nagyobb költségvetés − mindebbe könnyedén beletörhet egy kezdő rendező bicskája, Guy Ritchie viszont sikerrel vette az akadályt. Jóllehet a Blöff sem nyerte el az összes kritikus tetszését, abban mindenki egyetértett, hogy az alkotó igen sajátosan eleveníti meg az angol alvilágot és az azzal járó sötét humort.

A kezdeti elismerést azonban csúfos bukás követte. A Hullámhegy csak azt a célt szolgálta, hogy Ritchie rájöjjön: érdemes annál a stílusnál maradnia, amit szeret és ért, így az ezt követő Revolver és Spíler újfent az angol alvilágba nyújtott betekintést. Bár javítottak a rendező megítélésén, nem érhettek fel a korábbi hírnévhez. A valódi sikert a két Sherlock Holmes-film hozta meg; a fiatalabb nézőket is bevonzotta, akik így megismerhették Guy Ritchie sajátos gengszterstílusát. Sherlock Holmes karakterébe és történetébe ugyanis a rendező belecsempészte az első alkotásaira jellemző alvilági fekete humort. Noha a kritikusok továbbra is távolságtartással kezelték a rendezőt, sikerről tanúskodik, hogy a mai napig ez a két film a detektívregények egyik legnépszerűbb feldolgozása. Ritchie karrierje újra felfelé kezdett ívelni: elkészítette a U.N.C.L.E. embere című fordulatos, hidegháborús akcióvígjátékot, amit sokan James Bond-paródiának neveztek, majd az Arthur király – A kard legendájában mesélte el stílusához hűen a jól ismert történetet. Végül pedig megrendezte az Aladdin élőszereplős változatát.

Sokan úgy vélik, hogy legutóbbi filmjében, az Úriemberekben ért révbe az a törekvés, amit már az első gengszterfilmekkel elkezdett: a karakterek kiforrottak, a párbeszédek frappánsak, a történet csavaros. A kritikusok távolságtartása mondhatni a védjegyévé vált, ahhoz viszont kétség sem férhet, hogy Guy Ritchie korunk egyik kiemelkedő rendezője, akinek filmjei üde színfoltot jelentenek a sokszor nem túl színes hollywoodi palettán. A Wrath of Man pedig már látatlanban is megérdemli azt a következtetést, hogy újabb klasszikus született.

Gergely Máté