Joseph Bengraf, a belvárosi templom karnagya
Joseph Bengraf német származású zeneszerző és karnagy életének utolsó szakaszában Magyarország területén működött. Sokáig szinte kivétel nélkül csak a verbunkos stílus története kapcsán említették nevét, de az utóbbi évtizedek kutatásainak köszönhetően ma már a zenetudomány olyan zeneszerzőként tartja számon, aki a kamarazenében és az egyházzenében is jelentős és sokrétű életművet hagyott hátra.
A korabeli és 19. századi lexikonok kevés – s olykor téves – adatokkal számoltak be Bengrafról: közvetlen kortársai közül Franz Paul Rigler volt az egyetlen, aki 1798-ban mint a pesti belvárosi templom zenei vezetőjét említette meg. Ernst Ludwig Gerber ,,Johann” Bengraf pesti Klaviermeisterről írt; a későbbiekben az ő megállapításait visszhangozta Schilling, Mendel vagy Fétis. A magyar zenetörténetírás sem pontos információk alapján tudósított Bengrafról. Mátray Gábor Gerbert idézte s a szerző keresztnevét illetően sem szolgált biztos adattal: ,,Bengraf János […] egy személy lehet ama Józseffel, kit már említettem”. A pesti plébániatemplom egyik karnagyáról, Bengroffról ezenkívül mindössze két újságcikk emlékezett meg Isoz Kálmán 1926-os városmonográfiája előtt, amely már részletes képet tár fel Bengraf pesti egyházzenei tevékenységéről a belvárosi templom anyakönyvei és levéltári dokumentumok alapján. Ezt Bónis Ferenc és Major Ervin egészítette ki néhány újabb adattal, műcímmel. Ma ismert műveinek többsége a veszprémi székesegyház, a tatai templom és a keszthelyi Helikon könyvtár kottatárából került elő. 1984-ben ezen források alapján állították össze a szerző életrajzát és életművéről szóló rövid áttekintést a Musicalia Danubiana hatodik kötetében (amelyben hat Bengraf-vonósnégyes kottáját közölték), valamint a Képes Magyar Zenetörténet is beszámolt pályájáról és műveiről.
Joseph Bengraf 1745. július 20-án született Neustadt in der Saale-ban egy toronyzenész fiaként. Fiatalkoráról és tanulmányairól nem áll rendelkezésünkre információ. Néhány mű kiadása bizonyítja német földön való tartózkodását: 1768 körül egy Hiller-féle gyűjteményben jelentek meg zongoraművei, egy 1777-ben írt mise pedig – amelyre a Giuseppe Bengraf név volt jegyezve – egy Reichardt nevű Kapellmeister birtokában volt Gerber leírása szerint. Az utolsó német területről származó dokumentáció egy 1784-es és egy 1785-ös speyeri Bossler kiadó két gyűjteményében megjelent Bengraf-darab. Ugyanakkor már olyan adatok is vannak, melyek szerint Bengraf 1776-ban és 1782-ben is Pesten tartózkodott, ekkor a szerviták egy naplóbejegyzése alapján Batthyány József hercegprímás szolgálatában állhatott. Tanulmányok és egzisztenciateremtési kísérletek állhattak Pestre érkezésének hátterében.
Annyi bizonyos, hogy 1784-ben lett a pesti belvárosi templom regens chorija és városi orgonistája elődje, Pospischl halála után. Magyarországi letelepedését megerősítette, hogy még 1784 őszén feleségül vette a német kántor, Kuttig Ignác lányát, Teréziát. Ebből az évből világi művek megjelenéséről is tudunk: dalokról és zongoradarabokról (Trois Divertissemens, Zwölf Lieder), melyek zenei stílusukban a közízléshez való alkalmazkodás és a beilleszkedés szándékát mutatják. Bengraf regens choriként két inventáriumot (katalógust) is készített a templom hangszereiről: az egyiket itteni szolgálata elején, 1786 áprilisában, a másikat 1791-ben, halála előtt fél évvel. Az 1786-os inventáriumban olvasható, hogy hivatalba lépésekor kitűzött célja volt a hangszerek javíttatása. A zenészek ügyeit ő képviselte a városi tanács előtt: egyszer egy ellopott hegedű pótlását kérte, ugyanebben az évben kieszközölte, hogy a zenészek a II. József rendelete miatt szükségtelenné vált díszegyenruhát magánhasználatra átvehessék. 1785-ben konfliktusa támadt a templom magyar kántorával, Kelemen Mihállyal, aki a magyar nyelvű népénekek éneklésekor mindenképp orgonálni szeretett volna, Bengraf azonban „akármely nyelvű ének kísérésére képes“ volt. Egy hétig adott neki igazat a tanács, majd a magyar hívek újabb kérelmére megengedték Kelemennek a magyar miséken való orgonálást.
Bengraf hatásáról árulkodik, hogy csupán hétévi szolgálata alatt korszerűen tájékozott és termékeny zeneszerzőként felfrissítette és jelentősen bővítette a templomi zenekar repertoárját saját szerzeményeivel és olyan kortársai szerzeményeivel, mint Joseph és Michael Haydn, Kunath, Zimmermann, Raymann vagy Franz Anton Novotni. Saját kompozíciói közül sokat a plébániatemplom kórusának ajándékozott: két misét, egy Requiemet, két litániát, egyetlen vesperását, egy Te Deumot és százhúsz kisebb egyházi művet (motettákat és offertoriumokat). Bengrafnak összesen harminc miséjéről, hét requiemjéről és harminckét motettájáról tudunk.
A zeneszerző tekintélyét demonstrálja, hogy a pesti protestánsok 1791-ben, a türelmi rendelet kibocsátásának tízéves évfordulója alkalmából tőle rendeltek kompozíciót — ekkor készült a négy énekes szólistára és orgonára írt héttételes Kirchenmusik Friedrich August Werthes német író, egyetemi tanár szövegére.
Bengraf műveit kortársai is nagyra értékelték: halála után utódja, Michael Rainer karnagy beadványt írt a városi tanács részére, melyben elődjének – többek közt – 30 miséjéből, 8 requiemjéből, 12 motettájából álló hagyatékát szándékozta megvásárolni a templom zenei együttesei számára. Ahogy írta: „Bengraf művei nemcsak a legjobb ízlésről tanúskodnak, hanem szükségesek is, mert a plébánia kottatára nélkülözi az ünnepnapokra és különleges alkalmakra írt miséket. […] Bengraf igazgatása idején a zenei ízlés nagyonis megjavult“. Valamint: „Bengraf munkái állandóan meg fogják őrizni értéküket, mivel az egyházzene minden értője és kedvelője elismeri műveinek különlegesen letisztult stílusát. Kompozícióit pedig az egyházzene egyik legérdemesebb és legnagyobb komponistájának műveiként fogják számon tartani“. A zenei hagyaték felbecslésekor Liedemann és Hirsch zeneműkereskedők hangsúlyozták, hogy „e nagy mester műveit igazán csak néhány év múltán fogják keresni, értékelni és megfizetni”. Egy 1831-es keletkezésű inventárium szerint még halála után negyven évvel is a kóruson játszott zeneművek egyharmadát képezték az ő művei, s azon kortársaké, kiknek zenéjét Bengraf ,,honosította meg” a belvárosi plébániatemplomban.
Bengraf billentyűs hangszerre írt magyaros művei tipikus fordulatokban gazdag, zeneileg és technikailag kevéssé igényes darabok. Azonban – ahogyan a Musicalia Danubiana sorozat hatodik kötetének előszavában olvashatjuk: ,,Nyilvánvaló pedig, hogy a tudatos stilizáció eredményeként létrejött művek, melyek komponálásakor a szerző fokozottan alkalmazkodott a közízléshez, sőt talán a köznapi zenélés általa hallott mintáit akarta utánozni, nem jelenthetnek alkalmas kiindulópontot tehetségének megítéléséhez; felkészültségét, invencióját miséinek, motettáinak – és vonósnégyeseinek ismeretében lehet majd értékelni.”
Galambos Boglárka Ágnes
