Bódás Gréta és Mákszem Fanni versei
Azoknak, akik félnek
Vad düh izzít ordas sziveket,
Ordít üvölt a benső szörny,
Irdatlan az az ősi teremtett
Feszülő fergetegarcú kín
Ami kitörni készül, Táncos paripa
Végtelen erdőt tereket habzó
Szájjal csatakos szőrrel dobogó
Patanyomképek után bekerít
Éjnyaka hajlik reszket az orra
Halált futott át évek alatt
Míg messzi mezőkön kis tavirózsán
Apró emberi lényre akadt
Kis tavi tündér fényből, vízből
Aranyos zabolát simított rá
Fekete paripánk csenderdőben,
Lassan baktat a tünde után
Szellőszáron vezetik végig
Végtelen erdőn, tereken, távol
Látni a fürge lovacskát, ahogyan
Gazdájával a fényben táncol
„Halál mezején vezess át, tündér,
biztos, könnyű kézzel;
Feladom, szabadon minden elnyelt,
szakadék, hegycsúcs, tűzizü éjjel,
Fejem meghajtom, zabolám ízét
Mélység mentén vérembe vésem…
Lám, te pici lény, éltem fonalát
Tartod, sodrod, el nem ereszted,
Megköt a nappal, a fény törvénye
Az éj szeme hunyva, a halál völgye
Kevéssé csábít – szárba szökve szökellek én is biztos utakon.”
~ Fénylény suttog csendben, szabadon. ~
Bódás Gréta
Az Isten vörösre festette az eget
Az Isten vörösre festette az eget.
Millió ecsetvonás élvez egyetlen percet.
Majd valami mássá változik.
Emlékké, képpé varázsolódik.
Pont olyanná, mint az izzó parázs
melege egy nyáresti tábortűzben.
Vagy olyanná, mint látni egy pipacsot
a tavaszi réten nyíló tarka virágtengerben.
Olyanná, mint a vér melege, amely az
ujjamból buggyan, mit a húrok szakítanak.
Változik, mint pír az arcon, amikor egy
fiatal szívet zavarba hoznak.
Az Isten ezért festi vörösre az eget…
Nem azért, hogy az ablakban állj és
ezernyi fényképet készíts róla.
Hisz amit a szemed lát, meg sem közelíti
sem videó, sem kamera.
Emlékezz! Ezt súgja minden pillanattal.
Nevess, és éld meg az életet, amíg utolsó
Napod le nem megy az égen, történeted
véget nem ér az utolsó mondatoddal.
Az Isten festi vörösre az eget.
Ha nem látod, talán még nem érted a lényeget,
ezért mondom én mindezt el Neked.
Nézd az eget, és emlékezz bátran,
mert amit a szívével lát az ember,
az bizony a szemnek tényleg láthatatlan.
2024. július 12.
Mákszem Fanni
7.20
A zsebembe teszem telefonomat.
Budapesten lassan úrrá lesz a tűzkarika
rózsaszín fénye, amely szemembe
gyújtja a távoli ablakokat.
Végigsétálok a Petőfi hídon.
A reggeli szél csípi az arcomat, mert a
fénynek még nem volt ideje, hogy a szelet
harmattá szelídítse arcomon.
Alszik a város.
Csak kötelességből nézek szét az úton,
mielőtt illetéktelenül átkelek, nehogy véletlenül
megsértsem a négysávost.
Besötétedik egy pillanatra.
A villamos nehéz munkája gyümölcsét
egy tűzgolyó miatt lekapcsolja.
A bemondó is ébredezik.
Álmos hangon mondja be, hogy
a villamos a Móricz Zsigmond körtér felé közlekedik.
Ébred az ember.
Az mindegy, ki hova igyekszik – templomba, futni,
de mindenki szedi botorkálva lábait vasárnap reggel.
Felébredt a város.
Kivételesen szép vasárnap reggel.
2024. január 28.
Mákszem Fanni
Éjjeli éberség
Szavakkal fűtött, mámoros pirkadat,
arannyal festett sötétkék ég alatt
nézek a szemedbe, és elvesztem azt,
amit neked egész lényem kínálhat.
Mégis
a város zajától szűrt utcalámpák
fényében próbálom elmondani neked,
hányszor voltál biztonságot nyújtó faág
a madárnak, aki újra repülni tanult érted.
Gyönyörű
kékes-ezüstös fényben úszik az utca,
a tökéletesnek tűnő, múló pillanat
hevében húzlak magamhoz vissza,
hang mégsem tudja elhagyni számat.
Az élet
minden percben egyre csak előrehalad,
mégis időtlen ideig keresni kívánom a helyet,
ahol az ezüstös utcalámpa fénye alatt
örökre egyedül érezhetem magam veled.
2023. május 04.
Mákszem Fanni
