Március utolsó hétvégéjén a Zeneakadémia adott otthont a European Chamber Music Academy (ECMA) rövid, ám annál intenzívebb showcase-programjának. A kiválasztott kamaraegyüttesek mesterkurzuson vettek részt, melynek zárásaképp két Solti termi koncerten mutatkoztak be a magyar közönségnek, emellett zenés múzeumi tárlatvezetéseken is közreműködtek. Johannes Meissl (*1961) hegedűművész, az ECMA kulcsfiguráinak egyike két órája között fogadott engem egyetemünk Wesselényi utcai épületében, az AVISO Stúdióban.
Németh Kira: Hogyan látja, milyen ma a kereslet a kamarazene iránt?
Johannes Meissl: Azt ki kell jelentenünk, hogy a kamarazenei piac, amely korábban egyfajta stabil piac volt, jelentős átalakuláson megy keresztül; minden koncertszervező és -menedzser, akit megkérdeznénk, ezt mondaná. Ugyanakkor sokkal több fesztivált rendeznek, mint húsz évvel ezelőtt, tehát valójában rengeteg lehetőség van a közönség előtti játékra. A kérdés a pénz, a fesztiválok jó része ugyanis két évre előre sem tudja, megkapja-e a finanszírozást és az egyéb támogatásokat, így az egész dolog kissé önkéntesebb alapon működik, mint korábban. De a helyzet egy másik vonatkozásban is változott. Húsz éve, amikor még stabilabbak voltak a kamarazene-előadás körülményei, sokkal kevesebb magas színvonalú ensemle volt a porondon. Úgy értem, ha az egész világot nézzük, jelenleg együttesek százai elég jók ahhoz, hogy közönség előtt szerepeljenek, és ez természetesen versenyhelyzetet szül.
NK: Az ECMA éppen arra hivatott, hogy a legkiemelkedőbb kamaraegyütteseket felkarolja, tevékenységüket támogassa. Miképpen segíti a program a fiatal, feltörekvő muzsikusokat?
JM: Az ECMA nagyon hasznosnak bizonyul azon fiatal kamaracsoportok számára, akik rendszerint egyetemi tanulmányaik alatt alakulnak meg, és szeretnének további képzést, támogatást kapni. Az elképzelés az volt, hogy ne csak tanítással, hanem valamiképp mentorálással is vezessük őket a professzionális karrier felé vezető úton, illetve segítsünk nekik kapcsolati hálójuk kiépítésében. Közel húsz évnyi munka után azt mondhatjuk: sok igen sikeres együttesünk van, akik valóban megjelentek a nemzetközi zenei piacon, és így a kamarazenélés lett az elsődleges művészi tevékenység az életükben, még ha a megélhetéshez mással is foglalkozniuk kell, például zenekarokban játszanak, tanítanak vagy különféle projektekben vesznek részt.
Van persze egy másik dolog, és ez rendkívül fontos feladata az ECMA-nak: gondoskodni ennek a kamarazenei kultúrának, repertoárnak és egyúttal gyakorlatnak, Mannheim e hihetetlen teljesítményének nemcsak a megőrzéséről, hanem a továbbfejlődéséről és a jövőjéről úgyszintén. Az ECMA meggyőződése szerint ez a művek szépsége és értéke mellett azért fontos, mert a kamarazenélésben olyan együttműködésre van szükség, amely az egyének egymás iránti kölcsönös tiszteletén alapul. Ők a közös munkával többet hoznak létre, mint amire egyedül képesek lennének. Igen, ez valóban az egyik alapvető érdem, amellyel a kamarazene általánosságban is hozzájárulhat a társadalomhoz. Ezt nem mindig könnyű megértetni a nagyközönséggel, de miként az angolok mondják: „a puding próbája az evés”. Olyan együttesekre van tehát szükség, akik egyértelműen érzékeltetni tudják, hogy tagjaik egyformán erős egyéniségek, és szenvedélyes együttműködésük alapja egy olyan kincs, mint a kamarazenei repertoár – annak összes nagy műve és persze az újonnan hozzáadott darabok.
NK: Az ECMA kamaracsoportjai szívesen játszanak új műveket?
JM: Igen, és ez természetesen része annak, amit az imént megfogalmaztam a kamarazene folyamatos megújításának szükségéről. Az ECMA-ban arra is bátorítjuk az együtteseket, hogy válogassanak a valóban modern és/vagy kortárs repertoárból, és már tanulmányaik alatt próbáljanak meg fiatal zeneszerzőket keresni, akikkel ténylegesen együttműködhetnek, miközben egy-egy új kompozíció formálódik és megszületik. Ha Beethovenre gondolunk, ott van Schuppanzigh, ha Brahmsra, ott van Joachim és Clara Schumann stb. Ez tehát szintén rendkívül fontos tapasztalat a muzsikusoknak.
NK: És mi a helyzet azoknak a daraboknak a mai értelmezésével, amelyek a hagyományos repertoár, az úgynevezett kánon részei?
JM: Persze nem szabad figyelmen kívül hagyni az interpretációtörténetet és hogy a múlt nagy muzsikusai miként próbálták újjáteremteni a szerzők által papírra vetett műveket. Ugyanakkor nem árt tudatosítani: minden tradíció valami olyan dolog, ami talán a maga jogán alakult olyanná, amilyenné, de akár adott egyéniségek vagy körülmények miatt is. Vagyis nincs kőbe vésve. Ha interpretálunk, megpróbáljuk megérteni az ideát, az intenciót, azt, mit rejtenek a hangok, miért éppen úgy van lejegyezve a darab… mindezeket a dolgokat, kérdéseket. Az információ és az elmélyült reflexió elengedhetetlen. A reflexiónak nagyon magas szintűnek kell lennie. El kell jutnunk arra a pontra, ahol a megszerzett tudást a magunkévá tudjuk tenni, és ekkor meg kell próbálnunk újramesélni azt a zenei történetet, amelyet a darabbal azonosítunk, azzal a teljes körű felelősségvállalással, hogy ez a mi hozzájárulásunk és a mi döntésünk. Az egyik legnagyobb probléma az, ha félünk a kottában lévő sok jeltől vagy a meglévő nagyszerű interpretációktól, és attól tartunk, mi ilyenre sohasem leszünk képesek. Ez nem az az út, amin járva ki tudjuk bontakoztatni a bennünk rejlő valódi potenciált.
NK: Mindebből a közönség mit érzékel?
JM: A közönséget nem olyan játékosok érdeklik, akik a hibázástól vagy a nem megfeleléstől félnek. Ez egyébként egy másik dologhoz vezet, amire nagyon próbáljuk ösztönözni az ECMA együtteseit: az improvizációhoz és az improvizatív elmeállapothoz. Sohasem adhatunk át egy művet úgy, mintha kész terméket kínálnánk, mintha megnyomnánk egy gombot, és aztán csak úgy lejátszódna az egész. Ez totális no go, ezért az utat és a kalandot minden egyes alkalommal meg kell kockáztatunk. És ebben benne rejlik a lehetőség a hibázásra. Természetesen próbálunk eléggé felkészültnek lenni ahhoz, hogy ne kövessünk el ostoba hibákat, de amit egy bizonyos szempontból hibának értékelünk, akár a legkreatívabb pillanatunk is lehet; ez az improvizatív elmeállapot lényege. Ha valami olyan történik, ami soha korábban – mondjuk egy hang, ami nem pontosan olyan, mint szerettük volna –, talán éppen az lesz az egész eseményt csodálatossá és egyedivé tevő fűszer. Úgy gondolom, ez az esély a hallgatók érdeklődésének fenntartására, előképzettségüktől függetlenül, mert ezzel rögtön tudnak azonosulni, sokszor tapasztaltam már. Mindezért nem győzöm a fiatalokat azzal bátorítani, hogy ha sikerül elérniük ezt a pontot, akkor teljesen mindegy, kinek játszanak, sikert érnek el.
