Októberi lapszámunkban Varga László Dávid két olyan írását olvashatjátok, amelyek műfaji szempontból eltérőek, de témájuk közös. A szerző célja, hogy szatirikus elemekkel hívja fel a figyelmet az elmúlt években egyre inkább háttérbe szoruló kritikusi tevékenység fontosságára.

EMLÉKEZÉS EGY RÉGI BARÁTRA

Miért lépett zenekritikusi pályára? – ezen töprengtem egy esős, novemberi délutánon, amely meglehetősen emlékeztetett utolsó találkozásunk idejére. Olyan nap volt ez, amikor a hajnali köd már nem szállt fel a délidő múltával, a még meglévő fűszálak dideregtek, s a már elfagyottak helyét dér borította, az ember bajuszát pedig időnként megcsiklandozta a hideg szél. A lombok alatt egy közmunkás gondterhelt ábrázattal sepregette a lehullott faleveleket.

Az év ezen időszaka rendszerint az elmúlás gondolatával társult a fejemben – ezért idéztem fel az ő alakját. Bár az emberek többsége a környezet változásairól tudomást sem véve iszkolt nap mint nap a munkahelyére, hogy szorgos hangyaként teremtse meg a családjának a napi betevőt, Jenő nem ilyen volt. Még mielőtt zenekritikus lett, életritmusa, hangulata eggyé vált az őt körülvevő állat- és növényvilágéval. Ő nem vette át a városban fel-alá buzgók őrült tempóját, és mindig jutott ideje egy-egy rövidebb pihenőre, hogy elmélázzon a világ dolgain. Emlékszem, mikor még gyakran találkoztunk, akár fél órákat is eltöltött a varjak életmódjának tanulmányozásával. Az utcán hülyének nézték. (Én is annak néztem volna, de szerencsére már ismertem és megszoktam őt.) Hiába, az emberek hajlamosak arra, hogy egyetlen pillantás alapján ítélkezzenek mások felett, és a legtöbben ki is fejezték az iránta érzett indulataikat. Ezek az ellenérzések bizonyára a saját életükkel kapcsolatos frusztrációkból fakadtak, de ugyan ki ismerné be ezt magának?

Jenő nem ilyen volt. Nem ítélt első látásra – hogyan is tehette volna? Képzelj el egy ötven év körüli, feje búbján már kopaszodó, szemüveges, a kelleténél nagyobb darab, de még nem különösebben elhízott fickót, aki madarakkal társalog. Te is kinevetnéd, igazam van? Én csak akkor kacagtam fel (utólag szégyelltem), amikor megtudtam, hogy zenekritikus lett. Mi állhatott a döntése mögött? Döntés lehetett-e egyáltalán? Talán kiégett, és nem adódott jobb választása? Vagy valaki lefizette?

Ezen a ponton idéztem fel magamban a legutóbbi találkozásunkat, noha annak már jó tíz-tizenöt éve (2004 novemberére esett az a koncert, visszakerestem). Ugyanolyan idő volt, mint ezen a napon. Olyan nap volt ez, amikor a hajnali köd már nem szállt fel a délidő múltával, a még meglévő fűszálak dideregtek, satöbbi, tudjátok. Éppen a hatodik kerületben sétáltam, amikor egyszer csak egy ferdén elhelyezett, ugyanakkor igényes és eléggé konzervatív, már-már tekintélyt parancsoló betűtípussal készült koncertplakátot pillantottam meg:

KORTÁRS JENŐ JÓTÉKONYSÁGI ZONGORAESTJE

Alatta, az apróbetűs részben kimondottan régizenei, manapság népszerű repertoár „új köntösben” való megszólaltatását hirdették. Kíváncsi lettem, mit jelent a divattalan, komor betűkkel hirdetett „új köntös”, így elhatároztam: meghallgatom az aznap este esedékes hangversenyt. S bár magára a koncertre valamiért nem, arra emlékeztem, hogy a teremben egyetlen üres hely sem maradt. Ennyire híres zongoraművész lett volna? Könnyen lehet, hiszen zeneakadémista éveink alatt saját rendezésű szólóestjein még a csillárról is lógtak a kíváncsi hallgatók.

Jenő nem állt be a középszerűség sorába. Jenő nem olyan volt. Önazonos, egyedi, saját természetéhez hű előadásban tolmácsolta Bach és kortársai műveit. Noha lehet, hogy az idő múlása szebbé tette a róla megmaradt emlékfoszlányaimat, az a koncert ott, akkor biztosan csodálatos volt. Nota bene: később vált világossá számomra, hogy a koncert közönsége bővelkedett olyan túlbuzgó, ám nevüket nem vállaló kritikusokban, akiket saját középszerűségük akadályozott a valódi tehetség okozta élmény befogadásában. Nem tudták elfogadni, hogy Jenő „nem olyan” volt. Akkor hát miért állt be ő maga is a nagyotmondás megtestesítőiként elhíresült igazmondók közé? Miért lett Kortárs Jenő éles tollú zenekritikus? Merre járhat épp?

Egy régi barát 2016-os blogbejegyzése

 

KRITIKA AZ ÉVAD LEGÓCSKÁBB KONCERTJÉRŐL

2004. november 21-én olyan jótékonysági koncertnek lehetett fültanúja a pesti közönség, amelyet egyfelől siralmas dolog a jótékonyságról elnevezni, másfelől felháborító a régizenei repertoár fenntartása céljából népszerűsíteni. A régizene köszöni szépen, jól van, és nagyszerűen virágzik a maga előadói gyakorlatában feloldozásra lelő, nem pedig az azt aláásó és megszégyenítő játékosok között. Szó sincs arról, hogy ne lehetne Bachot vagy Telemannt a mára már az előadói gyakorlat perifériájára csúszott romantikus felfogás szerint – leginkább a négy fal között – játszani, ám e téves, a jelenkor kívánalmaival és a történészek kutatási eredményeivel minden ponton ellentmondásba ütköző performansz (nincs rá jobb szó, az volt) határozottan zene- és kultúraellenes.

Kortárs Jenőnek minden bizonnyal inkább kortárs zenével kellene foglalkoznia, ugyanis a kortárszenei művek megszólaltatása többnyire nem jár együtt stilisztikai elvárásokkal a hallgató részéről. Ilyen esetben nyugodtan tarthat szünetet, felcserélhet ritmusokat, dobolhat a lábával – legfeljebb a zeneszerzővel kerülhet összetűzésbe, ha eléje görbe tükröt állít.

Ha pedig Kortárs Jenő valóban olyan elvetemült, mint azt zongorajátéka sugallja, és tényleg arra számít, hogy munkája következmények nélkül marad, úgy javaslom neki, próbálja ki a zenekritikát! Sok pénz ugyan nem származik belőle, de elvarratlan szál és kérdés bőven akad még abban a műfajban…

Sine nomine, Kritika a Zenéből, 2004. november

Varga László Dávid