Sokan szurkoltunk az előző hetekben Tuznik Natáliának, az 5. Marton Éva Nemzetközi Énekverseny egyetlen magyar döntősének. A ragyogó karrier elején járó énekesnő idén debütált a Magyar Állami Operaházban, mindeközben Marton Éva tanítványa a Zeneakadémián. Nem mellesleg boldog édesanya. A színpadon tehetségét csillogtatta meg, velem pedig néhány élményét, gondolatát, személyes tapasztalatát osztotta meg.

Hőnich Csenge: Gratulálok a döntőbe jutásodhoz és a különdíjak elnyeréséhez! Egy korábbi interjúban így foglaltad össze a versennyel kapcsolatos gondolataidat: „Nagyon sokat köszönhetek ennek a versenynek, rengeteget tanultam magamról. Ez volt életem első komolyabb megmérettetése. Nagyon erős mezőnyben lehettem finalista, és az elnyert különdíjak mind csodás lehetőségek, amelyek tovább lendítenek a pályámon.” Emellett arra is utaltál, hogy szoros barátságok kötődtek ezalatt a néhány nap alatt. Ezek szerint kellemes volt a versenyzők közötti hangulat?

Tuznik Natália: Igen, én rendkívül oldottnak éreztem. Szerettük egymást mindannyian, így szó sem esett rivalizálásról. Sőt, őszintén tudtunk örülni a másik sikerének. Sokat tanulhattam a többiektől, mivel ők javarészt tapasztaltabb, már a nemzetközi színpadokon is jártas, komoly szerepeket játszó művészek. Nagyon tanulságos volt megismerni őket, az életüket, hiszen nagyszerű énekesek és emberek egytől-egyig.

HCs: A verseny döntőjében Verdi Trubadúrjából és Puccini Manon Lescaut-jából énekeltél egy-egy részletet. Miért éppen ezt a műsort választottad?

TN: Mindenképpen olyan áriákat szerettem volna énekelni az utolsó fordulóban, amelyekkel van saját zenekari élményem. Így már akkor tudtam, hogy ezekkel az operarészletekkel szeretnék készülni, amikor májusban sor került az egyetemi zenekari áriavizsgára. Azóta mindkét darab ért és formálódott, másképpen is szólaltak meg most, mint tavasszal. Ettől olyan különlegesen élő ez a pálya. Nincs két ugyanolyan előadás! Őszintén szólva mindkét ária sokat jelent nekem, szeretem őket énekelni. Karakter szempontjából talán egy kicsit közelebb áll a szívemhez Manon Lescaut. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy idegennek érezném magamat Leonora bőrébe bújva.

HCs: Idén az első nagy megmérettetés mellett egy másik jelentős eseményre is sor került a pályafutásodban, hiszen tavasszal debütáltál az Operaházban. Mesélnél erről egy kicsit?

TN: Valóban, Wagner Az istenek alkonya című operájában debütáltam májusban, Wellgunde szerepében. A sellők jelenete alapvetően játékos, és bár nem hosszú vagy hangilag megterhelő, mégis rendkívül alapos zenei felkészültséget igényel. Az előadás M. Tóth Géza rendezésében és Kocsár Balázs vezényletével valósult meg. Nagyszerű csapat volt, kiváló szereposztás, nagyon sokat köszönhetek mindenkinek. Sellőpartnereim – Váradi Zita (Woglinde) és Mester Viktória (Flosshilde) – odafigyeltek rám, segítettek, amiben csak tudtak. Velük közösen játszani felszabadító élményt jelentett. Örökké meghatározó lesz ez az időszak az életemben!

HCs: Wagner-operában debütáltál, eközben a verseny döntőjére Verdi-részletet vittél. Egyformán otthonosan mozogsz mindkét 19. századi operai világban, vagy azért megvan a preferenciád?

TN: Egyáltalán nem érzek összeférhetetlenséget a két operai stílus között. A magam részéről legszívesebben Puccinit, Verdit, és később Wagnert énekelnék. Ugyanakkor tapasztalataim szerint egészen mást jelent huszonhat évesen megtanulni egy-egy operaáriát, mint hangilag és lelkileg is megérni egy karakter teljes megformálására. Márpedig az említett szerzők műveiben való szereplés mindenképpen nagyobb érettséget kíván. Kezdetben szívesen énekelnék Mozart-szerepeket, majd utána a verista repertoárt. Azt gondolom, a hangom is erre predesztinál majd, de fontos hosszú távon gondolkodni: felépíteni a művészi pályát, és nem átugrani egyes lépcsőfokokat, terhelési szinteket. Jelentősége van az eljátszott szerepek sorrendjének, hiszen negyvenéves koromra is minőségi hangú, egészséges énekesnek kell maradnom. Az is tény, hogy az ember általában azt énekelheti, amire felkérik. Mindenesetre nagyon örülök annak, hogy októberben és novemberben részt vehetek a Magyar Állami Operaház japán turnéján, amelyen Mozart Varázsfuvolájában az első dáma szerepét fogom alakítani. 

HCs: Próbáidról, fellépéseidről, turnéidról egy négyéves kisgyermek vár haza. Hogyan tudod összeegyeztetni a tanulmányaidat és a kibontakozó karrieredet az anyasággal?

TN: A kisfiam valójában az én szupererőm. Életem egyik legjobb döntése volt fiatalon gyermeket vállalni, sokat tanulok tőle. Hálás vagyok azért, hogy az édesanyja lehetek. Akkor szép az élet, ha éljük, ha hagyjuk megtörténni. Így nem lehet kérdés, hogy a karrierépítés mellett belefér-e a gyermekvállalás. Szerintem nemcsak lehetséges, hanem nagyon is fontos. Olyan megfoghatatlan és pótolhatatlan dolog, amelyből az ember inspirációt meríthet – akár a színpadon is. Hiszen mind érzelmi téren, mind énekhang szempontjából pozitív változásokkal jár együtt. Sokszor nem egyszerű, de amióta Marcell megszületett, azt érzem, nincs lehetetlen!

HCs: Mekkora szerepet kap a zene a gyermekeddel való kapcsolatodban?

TN: Az ő életében a kezdetektől fogva jelen volt és jelen is van a zene. Rendkívül fogékony természetű, járunk operára, koncertekre. Fontosnak tartom, hogy legyen kapcsolata a zenével, szeretném, ha hangszeren is tanulna. Az pedig majd kiderül, milyen pályát választ. Ha a zene lesz az, akkor a zene, ha más, akkor más. Bárhogyan is alakul, büszke leszek rá, a lényeg, hogy egészséges és boldog emberré váljon, aki magabiztosan szeli át az élet olykor viharos hullámait.