Korábbi cikkemben az alkalmazott zeneszerzéssel kapcsolatos tévhiteket jártam körül, azonban a téma feldolgozása során joggal vetődött fel bennem a kérdés: pontosan mi is az alkalmazott zene? Mivel egyszerűbb úgy definiálni a fogalmat, hogy egy másikkal állítjuk szembe, így ezúttal az alkalmazott és az autonóm zene határainak feltérképezésére törekedtem.
A kérdés megválaszolásához Varga Judit zeneszerző segítségét kértem, munkásságában ugyanis a zeneszerzés mindkét területe kiemelt szerephez jut. Kortárszenei tevékenysége mellett lényeges színházi múlttal rendelkezik, illetve filmzenei munkáit is több díjjal jutalmazták. Ő így vélekedik a fogalompárról:
„Úgy gondolom, az alkalmazott és az autonóm zene viszonya olyan, mint két ország határa: valahol ugyan meghúzták, de attól az még nem abszolút. A történelem folyamán is hányszor változtattak a világ felosztásán! Arról nem is beszélve, hogy a térképen látottak gyakran sem a földrajzi határokat, sem az etnikumok életterét nem tükrözik. Így értékelem az alkalmazott és a nem alkalmazott zene közötti választóvonalat is. Egyrészt nagyon flexibilisnek, másrészt nehezen meghatározhatónak tartom.”
De miért is olyan nehéz meghúzni a határt? Azt alapvetően tudjuk, hogy az alkalmazott zene egy másik produktum alátámasztásának, kíséretének céljából készül, míg az autonóm zene – Varga Judit szavaival élve – önmagáért való. A komponista hozzáállásának szempontjából tehát világos a különbség, és ha a képzeletbeli határvonal megállapításakor csak ezt vennénk figyelembe, nem is kellene tovább gondolkodnunk. Az alkotói szándék viszont ebben a kérdésben szinte az utolsó helyen áll, hiszen egy-egy darab későbbi felhasználásakor gyakran hagyják figyelmen kívül a szerző eredeti elképzelését. A zenetörténetben számos példa akad arra, hogy az alkalmazott zenének szánt mű – a produkció egyes elemeit elhagyva – autonóm alkotásként él tovább. Ilyen például az, ha Stravinsky Tavaszi áldozatát, amely eredetileg balettzene, koreográfia nélkül adják elő. Természetesen fordított eset is előállhat: sokszor használnak fel klasszikuszenei műveket filmekben vagy színdarabokban. Amikor Mahler a-moll zongoranégyese a Viharsziget című filmben hangzik el, kétségkívül alkalmazott zeneként funkcionál.
Talán abban mutatkozik meg a legnagyobb különbség a két terület között, hogy az alkalmazott kompozíciók jellemzően felkérésre készülnek, míg az autonóm alkotásoknak csak egy része születik ilyen célból. Ám utóbbi esetben ugyanúgy veszít a szabadságából a szerző. Azt hiszem, érdemes szétválasztani a tartalmi és a formai megkötéseket, így ugyanis könnyebb meghatározni, melyik irányvonalhoz áll közelebb az adott szerzemény: a formai paraméter, az apparátus és az időtartam mindkét „műfaj” esetében igen jelentős feltétel lehet, de a tartalom megrendelő általi meghatározása az alkalmazott zenei közeg sajátja. Ennek alapján egyszerű lenne azt mondani, hogy a határvonal a tartalmi paraméterek szerint alakul. Csakhogy alkalmanként a munkafolyamat alatti teljes szabadság ellenére összművészeti szituáció jön létre:
„A BMC-ben megrendezett egyik koncertünkön vonósnégyeseink hangzottak el. Kiderült azonban, hogy a projektben egy kortárs táncegyüttes is közreműködik. Mindannyian nagyon megijedtünk, mert ha tudtuk volna, hogy lesz koreográfia, akkor egészen más zenét írunk, ebben egészen biztos vagyok. Azon a koncerten tehát a vonósnégyesek nem autonóm műként szólaltak meg, hanem alkalmazottként, de ez nincs összefüggésben sem a darabok stílusával, sem azok zenei eszköztárával.”
Kijelenthető tehát, hogy stílusjegyek alapján sem érdemes különbséget tenni. Nemcsak a fent említett példa miatt, hanem azért is, mert a két terület eszköztára sok szempontból hasonló. Sőt, időnként kölcsönösen hatnak egymásra:
„Ami a kortárs zenében a hatvanas-hetvenes években megszületett, manapság már anyanyelvi szinten van jelen a mainstream filmzeneiparban. Ugyanígy a pop- vagy filmzenei kultúra elemei, eszközei beszivárognak a kortárs zenébe. Mivel most élünk, azt hisszük, jelenleg egyértelműen különválasztható a két kategória. De ha lenne időgépünk, és előremennénk száz évet, visszanézve egyformán szólna minden.”
Tehát sem az alkotói szándék, sem a stílus nem mérvadó. Úgy vélem, ezenfelül a kompozíciók minősége szempontjából sem érdemes szétválasztani a két szférát, hiszen egy autonómnak szánt zenei anyag nem feltétlenül képvisel magasabb színvonalat vagy vonultat fel kifinomultabb stílusjegyeket, mint egy alkalmazott. Vagyis: ha egyértelmű meghatározásra törekszünk, a felhasználás módját érdemes vizsgálnunk. Visszagondolva Varga Judit hasonlatára – az országhatárról, amely csak bizonyos szempontrendszer szerint tekinthető relevánsnak –, az elhangzási közeg alapján megszabható a választóvonal. Ez viszont azt az ellentmondásos helyzetet idézi elő, hogy bármely mű bármikor funkcionálhat alkalmazott és koncertzeneként is. Így pedig ahelyett, hogy definiálni tudnánk a két kategória kereteit, inkább jogosan kérdőjelezzük meg azok létjogosultságát, és arra a következtetésre jutunk, hogy egyedül praktikus okok tartják fenn az alkalmazott és az autonóm műalkotás fogalmát.
Szászi Petra
