A korábbiakban több, Erasmus ösztöndíjjal külföldön tanuló diáktársunk történetét olvashattátok a rovatban, jelen beszámoló azonban egy olyan hallgatótól érkezett, aki éppen Budapestet választotta külföldi tanulmányai színhelyéül. Fogadjátok szeretettel Kovács Blanka Debora írását.

Életre szóló kalandom egy napsütéses tavaszi napon kezdődött. Kolozsvári szobámban ülve egy olyan e-mailt kaptam, amely szerint lehetőséget kaptam arra, hogy jelentkezzek Erasmus programra. Óriási boldogság és kíváncsiság töltötte el a szívemet; már abban a pillanatban úgy gondoltam, ez életem nagy lehetősége, amit véletlenül sem hagyhatok ki. Amikor azonban elmélyültem a gondolatban, felmerültek az első nehézségek: a tomboló világjárvány és az online oktatás kihívásai, valamint a családtól, a barátoktól és az otthonos környezettől való elszakadás. A hirtelen boldogságom ezért egyre inkább múlni látszott. Nagy örömömre a szeretteim pozitívan álltak hozzá az ötlethez és teljes mértékben támogattak attól függetlenül, hogy a lehetséges akadályokkal ők is tisztában voltak. A döntés így végül megszületett. A jelentkezés után rengeteg papírmunka és tennivaló következett, amelyek intézése alatt végig azt bizonygattam magamnak, hogy minden egyes kitöltött dokumentummal közelebb kerülök a célhoz.

Pár hét elteltével, meghitt kávézásom közben újabb e-mail érkezett; ebben a következő állt:

„You are receiving this message because you got accepted to the Liszt Ferenc Academy of Music as an Erasmus student.”

A lélegzetem is elállt. Ebben a pillanatban kezdtem elhinni, hogy ez nem csak valami álom, hanem ez tényleg megtörténik velem. Tulajdonképpen ekkor vette kezdetét az igazi kaland! Hamarosan elérkezett a fájdalmas búcsú, majd a költözés ideje. Ezt pedig az önállósodás folyamata követte: olyan dolgokra kezdtem el figyelni, amelyek eddig természetesnek tűntek.

A beköltözés utáni héten elérkezett a várva-várt tanévnyitó – az első alkalom, amikor az intézmény diákjaként a mágneskártyámmal léphettem át az egyetem kapuit. A Nagyterem szépsége teljesen magával ragadott, amikor pedig közösen elénekeltük a Himnuszt (büszkén, emelt fővel), a hideg is kirázott. De nem csak a Nagyterem szépsége bűvölt el. Budapest gyönyörű terei, épületei, hídjai, utcái hasonló hatást gyakoroltak rám, így, hogy tudtam: fél évig ezek adnak majd otthont nekem.

Már a jelentkezésnél sem volt kérdés, hogy a Zeneakadémián szeretnék tanulni a legszívesebben, ugyanakkor nem kis félelemmel, fejlődési vággyal érkeztem, mert tudtam, hogy a mérce magas, a helytállás nem lesz egyszerű. A színvonal ugyanis itt jóval magasabb, mint az otthoni egyetemeken, ráadásul mostanra az is kiderült, mennyire különbözik a tanítási módszer. Itt a tanárok rávezetnek a megoldásra: megmutatják, mihez hogyan lenne érdemes hozzáállni, mégsem erőltetik rá a diákokra a véleményüket. Az pedig már teljes egészében a hallgatón múlik, hogy eléggé bátor-e – megkapaszkodik-e a tanár kezében és engedi-e, hogy vezessék a jól bevált úton. Szintén kimagaslóan pozitív tapasztalatom a tanárokkal kapcsolatban, hogy sok esetben kollégaként tekintenek a diákokra, ezáltal nem hozzák őket kiszolgáltatott helyzetbe. Ez lényegesen növeli az önbizalmat.

A közösségek, amelyeknek része lehetek, ugyancsak arra motiválnak, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból és minél jobbá váljak. Az erasmus-közösség tagjaként betekintést nyerhetek különböző kultúrákba, szokásokba, miközben a garantált jókedvnek köszönhetően ki is kapcsolódhatok. A másik összetartó csapatot az Egyházzene Tanszék hallgatói alkotják, hiszen velük töltöm napjaim nagyobb részét – velük bármikor eltölthetek némi minőségi időt, igazán családias a hangulat. Tehát amennyire féltem, hogy társasági életemet hátrányosan érinti majd, ha kiszakadok az otthoni közegből, baráti körből, annyira pozitív élmény, hogy olyan új közösségekhez csatlakozhattam, amelyek segítségével megszűnt a hiányérzetem és teljessé váltak a budapesti hétköznapjaim.

A Zeneakadémián szerzett élmények közül néhány különösen maradandónak ígérkezik, például az Alma Mater kórus nagytermi koncertje. Sohasem gondoltam volna, hogy valaha lehetőségem lesz majd a Nagyterem színpadára lépni, így amikor az mégis bekövetkezett (ráadásul ilyen színvonalas előadás keretében), ismét úgy éreztem, csak álmodom. És ha ez nem lenne elég: a Solti termet betölthette tanszaki kórusunk hangja.

Rendkívül hálás vagyok mindenkinek, aki segítette és segíti a továbbhaladásomat ezen az úton. Eddigi tapasztalataim alapján egy pillanatig sem bánom, hogy végül belevágtam a kalandba. Igyekszem minden percét kihasználni és megélni ennek az álomnak, ami reményeim szerint a jövő félévben is folytatódik. Amikor pedig majd hazatérek, sokkal több tudással és élménnyel a tarsolyomban érkezhetek Kolozsvárra. Biztos vagyok abban, hogy mindig hálásan, örömmel gondolhatok vissza az itt átélt eseményekre és megtapasztalt érzésekre.

Kovács Blanka Debora