Mi lehetne alkalmasabb a varázslat természetének illusztrálására, mint Ravel zenéje? De vajon a színpad a legalkalmasabb tér erre? Ha közelebbről vizsgáljuk az Enfant et les sortilèges (A gyermek és a varázslat) című meseoperát, világossá válik, miért mondhatta róla Luigi Dallapiccola azt, hogy legmegfelelőbb közege egy nagyszabású, színes Walt Disney-film volna.
Az opera története szerint a szobájában tanuló hatéves gyermek összeveszik az édesanyjával, és dühében pusztítani kezd mindent, ami a keze ügyébe kerül. A megrongált tárgyak azonban ellene fordulnak, majd a darab végére olyan zűrzavar alakul ki, amely csak a szereplők által közösen kiáltott „Mama!” varázsszó hatására oldódik meg. Nem meglepő, hogy a librettista, Sidonie-Gabrielle Colette a „Balett kislányomnak” alcímmel látta el az 1925-ben bemutatott opera szövegkönyvét. Bár a balettnek szánt szöveg pantomimszerű, erősen eltúlzott gesztusnyelve nagyon találó módja a mesei világ megjelenítésének, Ravel mégis az opera műfaja mellett döntött, és tisztán zenei eszközökkel hozta létre azt a karikaturisztikus hatást, amelyet a táncra perdülő karosszékek, teáskannák, dalra fakadó macskák, porceláncsészék és falról leugró tapétaminták kavalkádja okoz. A zenei stílusgyakorlatok révén komikus társaságként sorakoznak fel előttünk a fellázadt tárgyak: a régimódi menüettől a porcelánok távolkeleti hangzású duettjén és a tankönyvből előszökkent matematikus, illetve számjegyek kérlelhetetlen ostinatóin át a divatos foxtrottig hatalmas gazdagsággal tárul elénk a gyermek köré magasodott világ. A stiláris eklektika mind az eluralkodó káosznak, mind a mesebeli figurák karaktereinek ábrázolására rendkívül alkalmas eszköz.
Ravel az amerikai zenés komédiák szellemiségét követve az egyes szereplőknek önálló énekszámokat komponált, így érve el, hogy a műben végig az énekelt dallamok kerüljenek előtérbe, míg a zenekar feladata az énekesek kísérése és az atmoszférateremtés legyen. A hangszerelésben olyan különleges megoldásokat is felfedezhetünk, mint a preparált zongora egy korabeli formájának, a luthéalnak az alkalmazása. A zenei ábrázolás legérzékletesebb példái közé tartoznak a misztikus kerti jelenetek összeboruló lombjai és madárfüttyei, illetve a kórussal megjelenített békasereg harsány kuruttyolása.
Ahogyan minden mese, A gyermek és a varázslat is bővelkedik szimbólumokban és értelmezési lehetőségekben. Egyfelől tekinthető az anya és gyermek közötti szoros kötődés történetének, másfelől – Melanie Klein freudista pszichológus elgondolása szerint – a gyermekkorra jellemző gazdag fantáziavilág és szabadságvágy, valamint a felnőttkorhoz kapcsolódó konformizmus között húzódó ellentét az értelmezés kulcsa. Ha figyelembe vesszük a darab keletkezésének történelmi valóságát, a kisfiú részéről jelentkező öncélú pusztításvágyban akár érezhetünk az első világháborúra tett utalást is, míg a főszereplő mellett emberfelettivé hatalmasodott tárgyak rombolása jelképezheti a fizikális kisebbrendűségi érzés kompenzálását.
A korabeli kritika lelkesedésével szemben az Opéra Comique közönsége fanyalogva fogadta a művet. A szerző levelezéséből kiderül, hogy a francia előadással maga sem volt igazán elégedett, ezért megvonta a darab előadását a színháztól. Bár az opera bonyolult színpadtechnikai megoldásokat követel, valamint zenei anyaga is roppant összetett, mégis meglepő, hogy az operaházak milyen ritkán tűzik műsorra azóta is. Pedig A gyermek és a varázslat az operairodalom páratlanul bájos gyöngyszeme: története elragadó módon idézi meg a gyermeki világot, zenéje pedig a raveli életmű figyelemre méltó teljesítménye, amely a rajzfilmek élénkségével foglalja magában az alkotó heterogén zeneszerzői érdeklődését.
Juhos Fanni
