„Az egyedül boldogító Technikába vetett hitet el kell fojtani és az Igazság utáni törekvést kell megkövetelni” – írja Arnold Schönberg, akinek nevéhez fűződik a dodekafónia, a 20. század egyik legkötöttebb komponálási technikájának megalkotása. Hogy mégis milyen szándékot takarhat a fenti idézet, azt az Op. 10-es II. vonósnégyesen keresztül próbálom megfejteni.

A darab 1908-as bemutatója tiltakozó kiáltozásba fulladt. Schönberg későbbi szavai szerint a legnagyobb botrány volt, amit valaha megélt. Ma már nem számít megbotránkoztatónak a mű, de akárhány év telt el a keletkezése óta, azt az utat, amin Schönberg végigment, nekünk, hallgatóknak is figyelemmel kell kísérnünk, ha közel akarunk kerülni a szerző zenéjéhez. Meg kell értenünk, hogy a technika a legszélsőségesebb Schönberg-darabokban is csupán eszköz maradt a mondandó mögött.

A vonósnégyes nyitótétele komoly, lendületes – értelmezhetjük  a küzdelem zenéjeként. Csupán néhány témából épül fel, amik folyton variálva ismétlődnek, mint valami, amihez nagyon ragaszkodik az ember.
A scherzoszerű második tétel nem hoz enyhülést, sőt, dinamikusabb az elsőnél: kaotikusan váltakozó anyagokból épül fel, mintha a komponista itt őrült volna bele a korábbi, sikertelen küzdelembe. Még a közismert „O du lieber Augustin…” („Ó, kedves Augustin, minden elveszett!”) kezdetű dallam is elhangzik a különböző, közel atonális témák között, ami kilóg ugyan a zenei anyagból, mégsem véletlenül jelenik meg – hiszen szövege egyértelmű utalás. Schönberg ekkoriban nem csupán művészetének meg nem értettsége miatt volt nehéz helyzetben, hanem anyagilag is nagyon rosszul állt, ráadásul elhagyta a felesége. A vonósnégyes további tételei mégsem a kiábrándulásról vagy a feladásról szólnak. A harmadik tétel címe Litánia. Nem új dallam hangzik el – először az első tétel témáját hallhatjuk újra, majd a második tétel „őrjöngő” zenéjét, de mindkettőt olyannyira átszellemülten, hogy nehezen ismerhetünk rájuk. A témák már semmit sem akarnak kiharcolni, csak kegyelmet kérnek, ahogy ebben a tételben a meglepő módon belépő szoprán szólista ki is mondja Stefan George versével. Mi következhet az
átszellemült, üdvösségért könyörgő ima után?

A szintén énekszólamot tartalmazó negyedik tétel szövegéül szolgáló George-vers szerint „egy másik bolygó széllökése” hozhat megnyugvást, azaz valami, ami nagyon távol van az evilági problémáktól. A zenében itt már nem találunk semmit, ami hagyomány, ami konvenció, ami ezen a bolygón idáig elképzelhető volt. Nincs előjegyzés, nincs tonalitás, sem hagyományos dallamok. Csak valami varázslat, ami ha hat ránk, megmagyarázhatatlan, hogy mi által. A vers címe Elragadtatás, és arról a ritka lelkiállapotról szól, amikor az ember megérzi, hogy mennyire hatalmas és nagyszabású a mindenség, aminek ő és minden törekvése csak parányi része lehet. Ekkor a legnagyobbnak tűnő személyes problémák is elhomályosodnak a magasabbrendű jelenlétének érzése mellett. A zene itt egyszerűen feloldódik valami egyetemesben, amit elképesztő hangzások fejeznek ki, és amit a vers zárósorai ekképpen mondanak el: „a szent tűznek szikrája vagyok csak, / és a szent hangnak csak a morajlása.”

Kalocsai Andrea