„Zwei Menschen gehn durch kahlen, kalten Hain” – ezekkel a szavakkal kezdődik a vers, amely Arnold Schönberg Verklärte Nacht (Megdicsőült éj, op. 4) című vonóshatosát ihlette. A mű 1899-ben keletkezett, azonban csak pár évvel később, 1903-ban mutatták be, feltehetőleg bonyolultsága és szokatlan polifóniája miatt. A darab Schönberg egyik korai kompozíciója, melyen érezhető a német romantikus zeneszerzők hatása. 

A XIX. század végén Bécs zenei életét Wagner és Brahms nézeteinek szembenállása jellemezte. Schönberg nem kötelezte el magát egyik felfogás mellett sem, mindkét zeneszerző példáját szívesen követte, és az általuk alkotott zenei megközelítések egységét próbálta megteremteni. Brahms zenéjéből a dallam természetes formálódását, valamint a dús vonóshangzást tanulmányozhatta Schönberg, és alakíthatta saját stílusának megfelelően. A Megdicsőült éj hangszerelése is Brahms vonóshatosainak mintáját követi. Schönberg ekkori korszakában még az európai tonális zene hagyományos szabályait vette alapul.

A vonósszextettekben a kvartettől eltérően a két hegedű mellett négy mélyvonós: két brácsa és két cselló kap helyet. A közbülső szólamok töltőszólamként funkcionálnak, ezzel súlyosabb és méltóságteljesebb megszólalást eredményeznek.

Schönberg műve határozottan programkompozíció, mely előképének Liszt Ferenc szimfonikus költeményei tekinthetőek. Mint a legtöbb esetben, a program itt is irodalmi ihletésű: az ifjú Schönberget ezúttal Richard Dehmel (1863–1920) romantikus lírája, a Megdicsőült éj című vers ragadta magával, így az irodalom és a kamarazene egyesült egymással. A költemény Dehmel Weib und Welt (Asszony és világ) című kötetében jelent meg, melynek középpontjában a férfi és nő közötti bensőséges kapcsolat áll. A szöveg egy romantikus éjszakai beszélgetéssel kezdődik, ami a nő meggyötört vallomásába torkollik: idegen férfitól, bűnben fogant gyermeket hord szíve alatt, a szégyen és a megbánás érzései mardossák, azonban az anyaság örömeiért képes együtt élni a gyalázattal. A férfi megvetés helyett odaadással és megértéssel fordul társa felé, sajátjaként fogadja el a születendő gyermeket. E pillanatban tárul elénk a két ember kapcsolatának letisztulása.

A vonóshatos önmagában, a program ismerete nélkül is izgalmas zenei élményt kínál a hallgatóságnak. Dehmel versének cselekményét a zenében Schönberg megszakítás nélkül szövi egybe. Szenvedélyes hangvétellel ábrázolja az éjszakai sétát, a két szerelmes beszélgetését, a vallomást, valamint a magasztos megdicsőülést. 

A mű befejező része különleges hangzásával éteri tisztaságot, dicsőséges hangulatot áraszt, amelyet Schönberg kompozíciós technikáinak kibővített eszköztárával – a vonós hangszereken üveghangokkal, tremolókkal és pizzicatókkal – ér el. A mű keretes szerkezetét a d-mollban induló, majd D-dúrban záródó magasztos, megbékélést sugalló zengés adja. Ez a zenei megoldás nagyszerűen harmonizál a vers második keretsorával: „Zwei Menschen gehn durch hohe, helle Nacht”.

Sárközi Zsófia