Pejtsik Péter számos zenei stílusban elismert és jártas szerző, egyaránt komponál szimfonikus és rockzenekarra, klasszikus és modern nyelvezettel, itthon és külföldön. Határozott véleménye, hogy gyakorta nem célravezető a zenekultúra felosztása könnyű és komoly oldalra. Többek között erről a meggyőződéséről kérdeztem bővebben.

Oravecz Péter: Kifejtené a komoly- és könnyűzene viszonyáról alkotott álláspontját?

Pejtsik Péter: Egyértelmű, hogy a zenének különböző funkciói vannak, hogy a tánczene és az elmélyülésre szánt zene nem azonos, kategorizálásunk gyakorta mégsem erről szól. Az aulosz és a lant mitológiai versenyétől a musicorum et cantorum szembeállításon keresztül számtalan példáját látjuk ítélkezésre való késztetésünknek, vágyunknak. A német E/U (ernste Musik/Unterhaltungsmusik) terminológiához hasonló, de még annál is problematikusabb a magyar komoly–könnyű ellentétpár, hiszen különösen erős értékítéletet tartalmaz. („Csak az értékes, aminek súlya van” – vitázik Kundera Parmenidésszel.) E kérdésben nem is mindig zenei szempontokról, hanem inkább szubkulturális ellentétek zenei megnyilvánulásáról van szó.

Mozart műveit és Billie Eilish számait összehasonlítva látszólag egyszerű eldönteni, hogy melyik komoly- és melyik könnyűzene. De vajon melyik „komolyabb” vagy „könnyebb” esemény: amikor szerenádként játsszák a Kis éji zenét, vagy amikor valaki a Listen Before I Go-ra vagdossa az ereit? Még a legegyértelműbbnek tűnő kategóriák is hamar szertefoszlanak, ha alaposan vizsgáljuk őket. Van, aki ilyenkor kétségbeesik, hogy akkor nincs értelme semminek sem, és visszatér a kategorizáláshoz. A bátrabbak rájönnek: két szemlélet egyszerre is igaz lehet, sőt a harmadik is, amely azt állítja, hogy nem lehet az.

OP: Ezek szerint a két irányzat egyenrangú?

PP: A könnyűzenében is lehet nagyformát építeni, komplex világot közvetíteni úgy, ahogyan azt a klasszikus zene szerzőitől megszoktuk. Igaz, kevesen és ritkán használják ezt a nyelvet így, de régen sem volt ez másként. Vannak, akik úgy tartják, csak jó zene és rossz zene létezik. Ám ha számításba vesszük azt, hogy a művészetben a jó és rossz, szép és csúf, értékes és értéktelen fogalma kultúránként, de még szubkultúránként is mennyire különbözik, rájövünk, hogy szimplán rossznak nevezni a mások szerint jó zenét nem más, mint „kultúrrasszizmus” (azaz kulturális etnocentrizmus). Akinek a kínai klasszikus opera a zenei univerzuma, az ott találja meg a jobbat és a rosszabbat is. Érezhetjük giccsesnek a mexikói artesanía nagy, piros rózsás szentképeit, de az ebben élő emberek kultúráját egy legyintéssel leírni ma már szerencsére nem elfogadható magatartás. Hasonló az ellentét az operarajongók és a magyarnóta- vagy rapfogyasztók szubkultúrája között is. Nehéz számot vetni azzal a gondolattal, hogy a kultúrák nem följebb- vagy alábbvalók egymásnál, hogy „minden dolgok mértéke az ember”, hogy egyikünk ugyanakkora katarzist képes átélni egy rockkoncerten, mint a másikunk Bayreuthban. (Milyen szerencsés, akinek mindkettő megadatik!) Nehéz ilyen értelemben nem „rosszistának” lenni, sok gyakorlást, önformálást kíván, hiszen értékeinket más csoportok értékeivel szemben tudjuk a legkönnyebben megfogalmazni.

OP: Ön szerint milyen a komoly- és a könnyűzene kölcsönhatása?

PP: A nagyközönség számára úgy tűnhet (és ezért részben a zenészek és a zenepedagógia kommunikációja a felelős), hogy a komolyzene és a könnyűzene bebetonozott, megcsontosodott kategóriák, azok voltak mindig is, a könnyűzene pedig legfeljebb alulról ugatja, néha ügyetlenül utánozza nagytestvérét, és kapkodja annak asztalról lehullott morzsáit. Pedig a cultural exchange-nek – a (szub)kultúrák közti áramlásnak – rengeteg példája ismert a L’homme armé-miséktől a folklorizálódásig. A művészettörténet úgynevezett érett korszakait gyakorta olyan művészeti irányzatok váltották és váltják, amelyek ihletője a népzene, az alsóbb rétegek zenéje vagy épp a kor könnyűzenéje. Nagy örömömre ma a fenti tévképzettel szemben kezd újra elfogadottabbá válni a zenei többnyelvűség, nyelvközöttiség. Ha Bach – ma egységes stílusúnak érzett – műveiben az akkori olasz, francia, angol és német stílusjegyek is előfordulnak, ha az általunk „bécsi klasszika” néven ismert zene különböző, egymással versengő stílusok és műfajok keveredéséből, ötvöződéséből jött létre, miért is kellene ma „fajtiszta eredetre” törekedni bármilyen művészetben?

OP: Ön mit és hogyan ötvöz?

PP: Sok nyelvezetet, különböző hagyományok gazdag tárát látom, amelyekből izgalmas kombinációk végtelen sora hozható létre. Mozart szerkeszthetett tömegtermelésre alkalmas kockadobásos menüettkomponáló gépet, mégsem okoz senkinek sem gondot annak megállapítása, hogy Mozart komoly- vagy könnyűzene szerzője volt-e. Ilyesfajta szabadság nem adatik meg a mai komponistáknak. Én mégis próbálok élni az elemek érdekes kombinációival. Használatukat pedig alkalmasságuk, azaz a kifejezés általuk elérhető erőssége és pontossága sugallja nekem.

OP: Mindennek tükrében elmondaná, melyik művét tekinti pályája legnagyobb mérföldkövének?

PP: Nehéz válaszolnom, mert jelentős változáson mentem keresztül az elmúlt időben. Egy bő évtizedig nem is publikáltam semmit, legalábbis a saját nevem alatt nem (akinek füle van, hallja), de ettől függetlenül komponáltam. Alig két éve jöttem elő ebből a „remetebarlangból”, és persze az új műveimet fontosabbnak tartom a régieknél. Egy most készülő, négy albumból álló ciklus fejezi ki legjobban a jelenlegi alkotói szándékaimat.

Az első, a hagyományaink komoly felülvizsgálatára buzdító pro multis konceptalbum a 2021-es budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra jelent meg, rajta többek között a Klezmer Misével. Itt az a cappella motettától a monumentális oratorikus írásmódig sokféle stíluselem bukkan fel, és néha csak régi, néha modern hangszereket is alkalmazok.

A második a Requiem pro voluntarie defunctis (azaz rekviem az önként megholtakért, akik közé az öngyilkosok ugyanúgy tartoznak, mint a mártírok; a honvédők ugyanúgy, mint a zsoldosok). Ebben azt veszem górcső alá, hogyan vetítjük néha a legrosszabb tulajdonságainkat öntudatlanul az istenképünkre, majd tekintjük őket (immár igazoltan) modellnek. A Requiemben a hagyományos nagyzenekari eszköztár újabb, filmzenei használat által egyértelműsített (van, aki úgy mondaná: közhelyesített) toposzaival igyekeztem húsbavágóvá, moziszerűen átélhetővé tenni ezeknek az évezredes szövegeknek a látomásait. Nagy öröm, hogy újra van működő zenei köznyelv – mint a barokkban, amikor az operaszerzők még a böjti, operát mellőzendő időszakban is tudtak szerelmi történetet megjeleníteni a templomi kantátákon keresztül.

A harmadik az After Crying megjelenés előtt álló új lemeze, az EcceHomo. Zenekarunk mindig is olyan kortárs zenét akart létrehozni, amely közérthető, mégis alkalmas a mély tartalom közlésére. Ezzel az albummal olyan emberszemléletet próbálunk közvetíteni, amely legtömörebben talán (a nyelvészetből vett fogalommal) „leíró embertudományként” jellemezhető. Egymásnak ellentmondó világnarratívák párhuzamos bemutatásával igyekszünk érzékeltetni a metaracionalitást: azt, ahogyan elnéző mosollyal szemléljük tudatunk zavaros mítoszokat gyártó gyermeki rétegének ügyetlenkedését. Három és fél évtizedes hagyományainkhoz híven a kamarazenétől az art rockig és a strófikus dalformától az egybekomponált húszperces szvitig sokfajta hangzás, illetve forma kapott helyet az albumon.

A negyedik pedig, a Kiűzetés a Paradigmából (Shift Happens) eddigi szellemi utamat foglalja össze, gyakorta könnyed, néha (ön)ironikus formában. Ez a legpopulárisabb lemez a négy közül, néhány kifejezetten rádióba való szám is lesz rajta, ami a többi albumról egyáltalán nem mondható el. Egyfajta önismeret-terjesztésnek szánom ezt a nyilvános beszámolót az útkeresésemről és -találásomról.

OP: Mi az üzenete a mai fiatal, feltörekvő zenészeknek, különösképp a zeneszerzőknek?

PP: Hogy legalább két zenei nyelvet beszéljenek folyékonyan, professzionális szinten;
hogy ne fogadják el a kész választási lehetőségeket;
hogy ne legyenek „rosszisták”;
hogy ne a másoktól való különbözőségben találják meg az önazonosságukat, és ne az egyénieskedésben keressék az (alkotói) egyéniségüket;
hogy mielőtt választ keresnek valamire, vizsgálják meg, nincs-e rosszul feltéve a kérdés;
hogy mindenhonnan és mindenből tanuljanak, még abból is, amit esetleg utálnak (és fogalmazzák meg, hogy valamit miért szeretnek vagy utálnak);
hogy ne higgyék azt, hogy amiben felnőttek, az az egyetlen, univerzális és örök igazság;
hogy ismerjenek meg minél többet a közkeletű tévedések közül, mert aki tudja, hogy mit téved, az kevesebbet téved;
hogy el tudják fogadni: a művészet nem létszükséglet (annak ellenére, hogy belső szükségszerűség), de/és éppen ettől fontos;
végső soron pedig: hogy igyekezzenek egy kicsit okosabbnak lenni, mint amennyi eszük van.