A fenti címmel jelentek meg az elmúlt években a Hagyományok Háza által szervezett népzenei programok, amelyeken kiemelkedő adatközlő egyéniségekkel találkozhatott a nagyérdemű a Fonó Budai Zeneházban. Lehet-e még a 21. században is régi stílusú dallamokat gyűjteni?
A népzenegyűjtés virágzó korszaka a 20. század elején Vikár Béla, Kodály Zoltán és Bartók Béla munkásságával kezdődött, majd az őket követő gyűjtőknek – a teljesség igénye nélkül például Kallós Zoltán, Lajtha László, Rajeczky Benjamin, Paksa Katalin, Pávai István, Tari Lujza – köszönhetően a század második felében is folytatódott. Az ő eredményeik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy jelenleg több mint kétszázezer adat található a Zenetudományi Intézet népzenei
archívumában.
Napjainkban sokakban felmerül a kérdés: tudunk-e még hiteles adatközlőkkel találkozni? Van-e esély arra, hogy a gyűjtés élményeit személyesen is megtapasztaljuk, akár tanítványainknak is átadjuk?
A helyzet nem reménytelen, de az bizonyos, hogy az utolsó utáni pillanatokban járunk, így minél előbb meg kell ragadni a személyes találkozás lehetőségét. Akár egyénileg, akár kisebb csoportokba verbuválódva keresünk, 2020-ban is találhatunk még olyan falvakat, ahol a kimagasló adatközlők repertoárja és előadásmódja nagy hatással lehet a pályájuk előtt álló és a gyakorlott népzenészekre egyaránt. Ezek az alkalmak teljesen más szemszögből mutatják meg azt a kulturális környezetet, amelyben a magyar népzene még valóban élő változatban fedezhető fel. Egy-egy beszélgetés folyamán a zenei értékek mellett gyakran szóba kerülnek személyes történetek, visszaemlékezések, amelyek elengedhetetlenek a népdalok szövegfolklorisztikai értékeinek értelmezéséhez. A gyimesi Tankó Eszti néni keservesei, a magyarszováti Kádár Erzsi néni rikoltozásai, vagy a buzai Bődi Pista bácsi által énekelt táncdallamok ma is testközelből, élőben hallhatóak. És persze a sort még lehetne folytatni…
Ma is élő mestereinket nem csak lakóhelyükön tudjuk meglátogatni. Nagy öröm, hogy valamennyiükkel találkozhatunk népzenei táborokban, táncházakban, mesterkurzusokon, népzenei koncerteken, Budapesten és más városokban is. Az ő tudásukkal nemcsak mi leszünk gazdagabbak, hanem a későbbiekben továbbadhatjuk azt gyermekeinknek, tanítványainknak is. A paraszti társadalom számára mindig is fontos volt, hogy népdalkincsünk generációról generációra szálljon, így a ma élő adatközlők is szeretnék tudásukat átadni a fiatalabbaknak. Így tudnak fennmaradni és továbböröklődni népzenei értékeink.
Gubinecz Ákos
