Múzsa rovatunkban Varga László Dávid „karantén-novelláját” olvashatjátok, amely az Aposztróf Kiadó válogatáskötetében jelent meg 2020-ban.
Töredék
Nem volt aznap jó passzban. Felzaklatta a gondolat, hogy mit gondolnak majd a körülötte élők, és halovány sejtelme sem volt, hogy mitévő legyen. De miért is kellene tudniuk? – tette fel magának a kérdést. Senki sem szorul rá, hogy az információ birtokában legyen. Az ismeret efféle hiánya ezúttal maga az ismeret. Legalábbis az ő számára – gondolta. De erénynek semmiképp sem nevezhető. Azzal a kapcsolóhoz lépett, és felkapcsolta a villanyt. A fény majd megsegíti, szorgalmazza gondolatainak szakadatlan áradását. Mi több, mozdultában még bánatából is kizökken egy pillanatra. De még mennyire úrrá lett azon a pillanaton! Vagy épp rajta lett úrrá a pillanat? A hold fényének igazán megsúghatná, mi taszítja őt ekkora nyomorúságba, mivel az is hasonlóképp rezignált, individuális szubsztancia. Ha valaki, „ő” megérti. Hiszen mennyi mindent meghallgatott már! Ám a távolság nem hidalható át holmi „köszönőviszonnyal”. Keresse hát közelebb, a lakásban? A kávéscsésze egészen jó beszélgetőpartnernek ígérkezik – gondolta –, de nem lehet vele dűlőre jutni.
Habár egyedül élt, s beletörődött, hogy a magány az élet szükséges és természetes velejárója, tisztában volt azzal: nem töltheti el az egész életét lakberendezési tárgyak társaságában. Bár meghallgatták őt, válaszokkal nem lett gazdagabb. S valóban, kérlelhetetlenségét a hold fényének dúdolt, nehézkesen intonált monológja kezdte megtörni. Ki kellene mozdulnia a lakásból? Azt nem lehet! Még meglátják. Betegsége folytán arcáról minden gondolat és érzelem leolvasható. De akkor mitévő legyen? A tükör felé indult, s ahogy szemügyre vette ábrázatát, megbizonyosodott arról, hogy fájdalmával nem való emberek közé. Hiszen arca miatt ő maga eggyé lett a fájdalommal. Már nem emlékszik, mikor érintkezett utoljára a külvilággal, de annyi felderengett előtte, hogy tavasz lehetett. A hold járását szemlélve most kora ősz tűnt valószínűnek. Hány nap ez egy embernek!
Ő a napokat nem számolta, jobb volt tudomást sem venni róla, hogy mióta nem találkozott Vele. Egy találkozás, azonnal két vallomás – kitűnően olvasott az emberekben. Nyílt lapokkal nem játszhatott. Kissé szégyellte, de az égbolt kémlelése mindeddig jobban szolgálta életét, mint az, amit a könyvekből ki tudott olvasni. A zenét viszont kedvelte. A szomszéd szoba rádiójából éppen Elgar variációinak taktusai szűrődtek át a fürdőszobába. Az ilyesfajta muzsika mindig önnönmagát juttatta eszébe. A zene mondandóját, elvont gondolatiságát nem lehet szavakba önteni. Vagy ha lehet is, egyáltalán nem szerencsés, mert azzal veszítene valódi, nyelvi eszközökkel leírhatatlan értékéből. Így gondolkodott saját érzéseiről is. Arca ugyanakkor többről árulkodott, mint amivel ő maga tisztában lehetett. Nem gyakran nézett tükörbe. A szembesülés elkerülése, s a tudat alatt formálódó üzenet kimondatlansága számára kedvesebbnek, nagyobb erénynek mutatkozott.
Azzal elővette naplóját, és írni kezdett. Neki írt. Vagy inkább magának. Kettejükről. Mint mondottam, soha nem hozta volna magát olyasféle kellemetlen helyzetbe, hogy érzelmei pusztán hangok, szavak megalázóan egyszerű lenyomatában tükröződjenek, mivel így kitaszítaná belőlük azt a sajátságos metafizikai tartalmat, amellyel elméje felruházta őket. Egyszerű párbeszédeket vetett papírra. Végső soron – nem zárkózva el a lehetőségtől, hogy egyszer még találkoznak – úgy érezte, válaszait előre megkomponálva kell felkészülnie bármely esetlegesen adódó beszédhelyzetre, hogy azokban minél gördülékenyebben, szemrebbenés nélkül tudjon helytállni. Egyszóval, hogy tudjon adni a látszatra.
– Milyen kávét szeretsz?
– A feketét, cukor nélkül – jött a válasz. – Kissé unalmasnak tűnsz, nincs igazam? – kérdezett vissza.
– De, igazad van.
Eldöntendő kérdés fejében nem is tehetett mást, mint helyeselt. Soha nem ellenkezett. Hiszen Neki mindig igaza volt. Ezt ő tudta. Fejében meg sem fordult, hogy magát helyezze előtérbe. Megnyugvását leginkább az szolgálta volna, ha szavak nélkül, de egymás mellett tudták volna viselni a létezés fáradalmait.
Varga László Dávid
