Szoba a második emeleten
Vagy a hatodik üveg bort isszuk már. Siratjuk szegény Larryt.
Eltűnése olyan hirtelen és különös volt (mint egy eltűnés lenni szokott).
Az ő házában gyűltünk össze, utolsó asszonyával együtt. Kedves kis teremtés. Szeretetre méltó, nem csak szerencsétlensége miatt. Még most is olyan megfontolt és segítőkész. Hogy tud ilyen higgadtan ülni? Türelmesen várva, hátha lesz eredménye a nyomozásnak. Persze, azért a tekintete… szemeiből mintha ömlene – nem a könny – a mélabú. A mélabú s a belső kín. Ahogy próbálom kibogozni gondolatait, egyre érdekesebbnek találom.
Már kezdhetne egész költői lenni néma-üres monológom, amikor észreveszem, hogy próbál felállni. Teste viszont nehéz, talán az emlékek súlyától. Visszarogy a sámlira. Gyengéden elmosolyodik. Saját tehetetlenségén kuncog ártatlanul, gyermekien.
Másodjára aztán sikerül neki. Elindul, s már jön is vissza.
Hisz most nem egy újabb üveg bort hoz!
Hol a bor? – gondolom magamban. – És milyen kulcs ez?
Na de hol a bor? És milyen kulcs ez? – nem bírom ki, meg kell kérdeznem. Hogy a kulcs vagy a bor érdekel-e jobban, úgy istenigazából nem tudom.
Válasz nincs, legalábbis szóban nem. Tekintetével kommunikál. Hol engem, hol a többieket nézi, és érzem: belül zavart. A tétlen várakozás kavarhatta fel. De kívülről még mindig higgadt, sőt nemes. Szemei mélyfeketék; végtelen űrt látok bennük, tán a fájdalomét. Milyen rég nem pislogott! – ez most kezd csak feltűnni.
Másodjára is megkérdem tőle, hogy hol van már a bor, és hogy mégis miféle kulcs ez.
Megint nem felel. Viszont egyre meredtebben néz rám, és most már csak rám. Majd’ elsírja magát szegény.
Kinyújtja a jobb kezét, felém nyúl vele. Hozzám persze nem ér. Int és kérlel, könyörög:
Gyere velem!
Beadom a derekamat.
Lágy hangon köszöni meg. Azt nem mondanám, hogy elmosolyodik, de nyugodtabb lesz. Miközben elkezdem követni, rájövök, mennyire illik ő Larryhez. Mindekettőjükben van valami ösztönös furcsaság. Ami el is rettent, meg is nevettet.
Felfelé tartunk a lépcsőn, az elsőn meg sem állunk. Kétemeletes a ház. A másodikat nem nagyon használják, az olyan elhagyatott padlásféle, szinte üres padlásszobával. Még Larry említette egyszer.
De mi a fenéért visz oda? Biztos valami régi, maró emlék. Mindegy, gyorsan túlesünk rajta, mármint azon, hogy itt fent nyugodt szívvel kisírhatja magát, aztán visszatérünk a többiekhez, én meg tartom a számat. És persze felbontjuk azt a hetedik üveget. Talán addigra hírt hoznak a nyomozók is. Kedden tűnt el, ma péntek van, és még mindig semmi, a nyomozók egyszer sem jelentkeztek.
Felérünk a másodikra.
Régi, kopottas padlásajtó előtt állunk. A festék egészen lepörgött már róla.
Próbálom kérdezgetni, hogy miért kell itt lennünk. Hiába. Csak az a mélyfekete tekintet. Egészen csábító…
Már-már fantáziálni kezdenék róla (és rólam, vagy róla és szegény Larryről?), amikor beteszi a kulcsot a zárba, és óvatosan kinyitja az ajtót.
Megfogja a kezem, hogy a sötétben navigálhasson engem.
Ugye nem szexelni akar?
Nem, csak a lámpát keresi (mármint a kapcsolót). Föloltja a lámpát.
Uramisten! – kiáltok, mint egy ijedt gyerek. De nem érdekel, mert az ott: Larry.
Az asszony szomorúan, részvéttel néz rám. Szemei tágra nyíltak. Elengedi kezem, én meg közelebb megyek.
Larry ott van. Ott lóg.
Halott.
Teste összerottyant, csontjáról egészen lemállott a húsa.
De hogy lehet ez? Hisz nemrég tűnt el…
Na jó, gondoljuk csak szépen végig. Ennyi idő alatt nem történhetett ez a testével, valami nagyon abszurd módon kellett megölnie magát. Valamit csinált vagy bevett, mielőtt föllógott oda. Ez egészen biztos. Egyet viszont nem értek: hogy nem találták meg a nyomozók? Miért nem szólt nekik az asszony, amikor tudott róla? Elhallgatta…
Uramisten! – kiáltok másodjára is.
Te megölted Larryt!? – ezt már csak magamban mondom.
Költői kérdésemet nem hallhatta, mégis jön a magyarázat.
Most már nagyon furcsán beszél a nő, eltorzult, mély, gépies hangon. Kitágult szemei világítani kezdenek, miközben ő néhány szót kiejt irgalmatlanul lassan.
Ez beteg.
Azt mondja, meg kellett ölnie Larryt. Mert rájött.
Mire? Hogy egy szörnyeteg vagy? – megint némán kommentálok.
Arra, amire te is! – feleli, mintha ez segítene.
Áruld már el, te szörnyeteg, hogy mire jöttem rá és mikor, és hogy miért nekem kell látnom halottan szegény Larryt! – türelmem kezd elfogyni.
Választ most sem kapok. Az asszony már nem tud beszélni. Hatalmas, undorító bogárrá változik át folyamatosan. Feje a plafonig ér, szeme lángol. Fogai kilógnak a szájából. Nyáladzik. Páncélos. Fekete.
Akárhányszor végiggondolhatnám az elmúlt napokat, nem jönnék rá arra, hogy mire jöttem rá. De ez nem is lényeges, ez most a legkisebb gondom.
Hisz meg fogok halni.
Az undorító féreg vészesen közeledik felém, feni rám fogait, kidülleszti szemeit, lelök a földre, rámveti magát, ruháim lerántja, csontjaim eltöri, véremet kiszívja, szememet kinyomja, szerveim megeszi, csont és bőr maradtam, bőrömet szaggatja, hajamat kitépi, fejemet kitöri, nyakamra kötelet, lábamra köteget, mint bábut felemel, mint ingát meglóbál, Larryig fuvaroz, keres egy gerendát, csápjával felemel, gerendára lógat, csókot ad Larrynek, jóllakott mosolyt vág.
Szia szegény Larry! – köszöntöm lélekben sorstársamat, míg amaz visszaváltozik asszonnyá. És elindul lefelé…
Itt már másnak sem lesz hetedik bor.
Hol ette meg szegény nyomozókat?
von F.
