Bár az alábbi alkotás Petőfi-parafrázisnak indult, végül bocsánatkérő levéllé alakult. Szépirodalmi rovatunkban ezúttal Varga László Dávid versét olvashatjátok.
MÁJUS ELEJÉN
Még érzi a testem a reggeli álmot,
Még várom a görcsöt, hogy oldja ki már,
A hajnali ködfolt megmaradt lábnyom
Egy életre rajtam, ha átragad rám.
Még húzom a lábam, hogy érjek eléd;
A villamos ajtaja tárva, kivár,
Hogy éberen ússzak a lelki világod
Völgyein át, ha Te fullra kizársz.
Még tépem a számat, ha kottahibát
Látok egy mémen, mit hosszan imádsz;
Míg bennem az olvasat újra talál
Régi, de ördögi nyomdahibát.
S Te nyomtad a féket, az otthoni vágy
A pillanat részeként rossz szobaszám.
Még kentem a falra a bonyolult zárszót,
S bújtam a liftben, a könyvek alá;
És toltam a fagyban a talpam előre,
Hogy forrjon a lelkem a szél talaján.
Még bírtam a zajban, ha szólt kicsi Mozart,
S Te vártad a dalban a szó igazát;
Még kértem a lényem, hogy nézze a lényeg
Olvashatatlanul ősi folyamát.
Varjak, tündérek itt bámultak rám, míg
Vártak parancsra; a Hold szerenád
Lassan, de váltja a csend robaját,
Egy elfeledett kori ős-gregoriánt.
Noha tudtam, belőlem a részedet kéred,
Melletted nyíltam ki úgy igazán.
Cäcilie-nek
Varga László Dávid
