Szépirodalmi rovatunkban november hónapban Morgenstern Simon harmadéves, hegedű szakos hallgató nem mindennapi – szürreális és groteszk élményeket magába sűrítő – novelláját olvashatjátok.
Hűséges kutyám, Borogyin
Az egész úgy kezdődött, hogy arra jöttem haza, a kutyám a malacpecsenyém maradékát rágcsálja, kezdtem válaszomat szobatársam kérdésre, hogy hogyan is kerültem én a zártosztályra. És ettől jutottál ide?, kérdezte ő csodálkozva. Ettől, feleltem. Szegény, háládatlan dög! Azért nem kellett volna belerúgnom. Szóval épp mentem haza egy igazán nehéz nap után, előtte ott járt nálam az anyukám, aki megsütötte a malacpecsenyémet, megterített (az ételeket természetesen letakarta), majd ment a dolgára. Én persze a munkában másra sem tudtam egész nap gondolni, mint a malacpecsenyére. Borogyin, a kutyám korábban már tanúbizonyságot tett megátalkodott hajlamairól, arra azonban nem gondoltam, anyukám pedig főleg nem, hogy odáig vetemedik, hogy eltávolítja a fémbúrát a pecsenyéről, ellopja a pecsenyét, és megeszi. Jézusom!, most is ökölbe szorul a kezem, ha belegondolok, pedig isten bizony, tanultam az esetből, mondtam, miközben kezdtem a levegőt kapkodni, ezért is sietett szobatársam tovább kérdezősködni. Na jó, de még most se tudom elképzelni, hogyan fajult idáig a helyzet. Szóval, folytattam egy mély lélegzet után, azt azért tudni kell, hogy a kutyám és én nagyon szoros viszonyban vagyunk. Rengeteg időt töltünk együtt, segítjük egymást a bajban, ezért is gurultam különösen dühbe, amikor arra értem haza, hogy a malacpecsenyém maradékát rágcsálja. Hiszen egyébként is meg szoktam vele osztani az ebédemet. Azt azért nem gondoltam volna magamról, hogy képes vagyok annyira elvetni a sulykot, amennyire akkor elvetettem. De szégyellem most is, ha belegondolok! Törni-zúzni kezdtem, hozzávágtam a fémbúrát. Ekkor a kutyám figyelmeztetett, ha nem nyugszom meg, bevisz a pszichiátriára. Hiába, már nem volt visszaút, csak még dühösebb lettem, még most is előttem van, ahogy szegény Borogyin kikerekedett szemekkel hátrál. Közben elismételte, utoljára mondom, ha nem szeded most össze magadat, én a saját érdekedben kénytelen leszek bevinni téged a kórházba. Aztán… mi történt?, sürgetett a szobatársam. Aztán, istenem, szegény Borogyin kutyám! Belerúgtam!, mondtam, miközben kicsordult a könnyem. Szegény kutya, miután többször figyelmeztetett, ijedten hívta a mentőket, még hűségesen be is kísért a kórházba. Hát ez…, hebegett szobatársam, ez aztán egy igazán érdekes történet. Nincsen benne semmi érdekes, feleltem. Egyszerűen a kutyámnak meg kell tanulnia kordában tartania mohó ösztöneit, nekem meg az agresszív hajlamaimat.
Ebben a pillanatban megjelent a kezelőorvosom. Hogy van, Swierkiewicz úr? Sokkal jobban, feleltem. A múltkori többet biztosan nem fog előfordulni. Ezt örömmel hallom, különösen azért, mert úgy döntöttünk, most elengedjük. Az előbb beszéltem is a kutyájával, aki már kint vár magára, hogy hazakísérje. Tényleg hazamehetek? De jó!, örvendeztem. Aztán vigyázzanak egymásra!, kötötte a lelkemre az orvos. Nagyon szimpatikus kutya, látszik, mennyire közel állnak egymáshoz. Ne hagyják, hogy holmi malacpecsenye maguk közé álljon. Ne is mondja, doktor úr, azt hiszem, muszáj lesz szakemberhez fordulnunk ezek után. Tudja, azt hiszem, Borogyin kutyámban is sok a feszültség, csak ő, mivel hűséges kutya, nem adja ki magából. Például meggyőződésem, nagy sérelme, hogy nem a Berlioz nevet adtam neki, de hát mit csináljak, ha egyszer orosz felmenői vannak. Még kis korában talált egyszer egy lemezt, amin rajta volt a Fantasztikus szimfónia, azóta is folyton azt hallgatja, hozzáteszem, én is nagyon szeretem.
Na, menjen, mert a kutyája már nagyon várja, hogy hazakísérhesse magát. Köszönöm, doktor úr!, azzal kezet fogtunk, majd kimentem a váróterembe, ahol Borogyin már kedvesen csóválta a farkát. Megvakartam a fülét, a biztonsági őr megnyomta az ajtónyitót és elindultunk hazafele, hogy elfogyasszuk a malacpecsenyét, amivel anyukám már várt minket.
Morgenstern Simon
