Áldozat, szerelem, elengedés, beletörődés a megváltoztathatatlanba. Beethoven Ötödik szimfóniája remekül illusztrálja, milyen az, amikor valakit a sors a hatalmába kerít: nem menekülhet. Márciusi lapszámunkban Varga László Dávid novelláját olvashatjátok.
EGYSZER FENT, EGYSZER LENT
Megbeszéltük, hogy hétkor találkozunk az épület előtt. Szokásához hűen késett egy keveset – a közönség zsongása már betöltötte a hangversenytermet, mire elfoglaltuk a helyünket. Beethoven Ötödikjét játszották. Én ugyan minden hangját úgy ismertem, mint a tenyeremet, de ő annyira nem kedvelte a klasszikus zenét, így azt gondoltam, ezzel a zenével talán felkelthetem az érdeklődését. Velem ellentétben nem volt túl romantikus egyéniség, racionalizmusát maga Descartes is megirigyelte volna. Mindig gyorsan döntött. Csakhogy, amikor balra fordultam, ő jobbra indult. Ha kéket mondtam, ő zöldet. Próbáltam megérteni, de olyankor elfordult tőlem. Reméltem, Beethoven zenéje képes csökkenteni a köztünk lévő távolságot. Hogy ez a távolság pontosan mit jelentett, csak később értettem meg. Drogfüggő volt.
Az előadás elkezdődött, én pedig figyeltem, miként kopogtatnak a kezdőtaktusok szíve kapuján. Éreztem és láttam, ahogyan torka összeszorul, azután elernyed. Karjait a combján pihentette. Amikor a zene drámaisága alábbhagyott, arca egészen kisimultnak tűnt. Talán tetszett neki! Biztosra sohasem vehettem, gondolataiba ugyanis nem nyertem betekintést. Nehezen viselte a tömeget, ezért valamivel később úgy döntöttünk, a koncertet az emeleti karzatról követjük tovább, ahová csak felvonóval lehetett feljutni. Én magam nem bántam, hogy néhány percig nélkülöznöm kell a szimfóniát, fejemben a zene fennakadás nélkül zakatolt tovább. Némileg zavarba ejtett, hogy bár az épület összesen két szintből állt, a lift további három emeletre is fel tudott volna vinni. Kíváncsiságból megnyomtam a kettes gombot. A rozsdás masina fáradt hangon, nagy zörejjel emelkedett a magasba.
Kissé megszeppent, amikor átöleltem őt. Ugyanezt tettem mindig, amikor az elvonóra vittem. Az ajtó kinyílt, és váratlanul egészen más zene ütötte meg a fülünket. Messiaen műve, Kvartett az idők végezetére – ezt játszották. Biztosan megijedt, mert megfogta a kezemet. A jó ég tudja, hová kerültünk – mondta halkan. Mindig halkan beszélt. Úgy tűnt, mintha lenne még egy koncertterem a másik felett. Hogyan lehetséges ez? Itt nem tizenkilencedik, hanem huszadik századi zene szólt. A keserédes dallamok egyszerre töltöttek el a kilátástalanság, valamint az örök nyugalom érzésével. Párhuzamosan láttam a szerelmet távol, mégis magamhoz közel. Képes lettem volna egész nap ezt hallgatni, ő mégis annyira félt, hogy nem tudtam megnyugtatni. Sohasem sikerült igazán. Ez a zene éppen rólunk szólt. Andalító, kegyes rémálom.
Beszálltunk a liftbe, hogy elhagyjuk ezt az ominózus helyet, ám az öreg masina konokul felfelé indult meg. Rossz előérzetem támadt, lábaim kissé elnehezedtek. Mintha tényleg az idők végét járnánk, úgy csörgött-zörgött a szerkezet. De azt, hogy a térből is kifutunk egyszer, nem gondoltam volna – erről később. Álmodnék? – kérdeztem, de nem ébredtem fel. Fémes szagot éreztem, a fejem megfájdult. Egyedül az ő jelenléte tartott vissza a hirtelen, ok nélküli összeomlástól. Mellette erősnek kellett lennem. Úgy döntöttem, amint megáll a felvonó, azonnal lemegyünk és elhagyjuk az épületet.
De nem hagytuk el. A lift megállt, ajtaja kinyílt; teljes sötétség fogadott minket. Valamiféle nagyon különös, talán kortárs darab hangfoszlányaira lettünk figyelmesek. Nem ismertem. Én, aki minden darabot ismerek. Velem ilyen nem fordulhat elő, egyszerűen nem. Óvatosan lépkedtünk a sötétben, nem messze tőlünk halvány fény pislákolt. Most először nem éreztem, hogy remegne, bár még mindig fogta a kezemet. Énekhang szólt. Egyre tisztábban hallottam; mintha szoprán énekesek imitálták volna az ősember artikulálatlan üvöltéseit. Ez lenne a huszonegyedik század zenéje? Ha igen, köszönöm, nekem megfelel Beethoven – morfondíroztam.
Lassan, de elértünk a fényt: egy karzaton álltunk, alatta jól kivilágított színpad árválkodott. Keze újra remegni kezdett, így tudtam: valami történt. Ekkor magam is láttam! Apró emberkék, valóságos törpék ugráltak odalenn, valamiféle körtáncot jártak, miközben hangfoszlányaik egészen stílustalan, torz tömbökké érlelődtek. Egy ideig nem hittünk a szemünknek. Csak álltunk, bámultunk, egészen érthetetlen hipnózisba kerültünk. Kis idő elteltével úgy éreztem, elfelejtkeztünk magunkról, gondolataimat furcsa köd tette zavarossá. Amíg még tudtam, hol vagyok – vagyis nem tudtam, fogalmam sem volt, hogyan is lehetett volna –, magammal rántottam őt és igyekeztem minél előbb kitapogatózni, hol szálltunk ki a liftből. A legkevésbé sem hajtott a kíváncsiság, hogy megtudjam, mi lakozik a legfelső emeleten, huszonkettedik századi zenéről pedig hallani sem akartam. Gyorsan megnyomtam a földszint gombot, az ajtó bezárult, és azonnal elindultunk lefelé.
Amikor végre kiszabadultunk a rozsdás fémszerkezetből, egyszeriben a szabad ég alatt találtuk magunkat. Egy nyolc-tízemeletes ház tetején álltunk. Noha ezúttal tisztán éreztem, hogy lefelé megyünk – bár már ebben sem voltam teljesen biztos –, valamiért mégis feljutottunk. Viszont akkor merre tovább? Ha lefelé nem, hát felfelé, de nem volt több emelet. Csak a csillagos ég, amelyet néhány felhőn kívül a fényszennyezés takart el a szemünk elől. A telihold világa halványan szivárgott át az éjjeli neonsávokon.
Elengedte a kezemet, és félelmei dacára indult meg előre.
– Csak egy megoldás van – szólalt meg egészen hangosan, minden hangzót jól artikulálva, majd a mélységbe mutatott. – Csak így vethetünk véget ennek a rémálomnak. Velem tartasz? – nyújtotta a kezét.
Ez egyszer nem fogtam meg. A villódzó fények Beethoven ördögi dallamát juttatták eszembe.
Varga László Dávid
