Múzsa rovatunkban Varga László Dávid novellájának folytatását közöljük.
A halhatatlan kedveshez II.
Kleinheinz a szemeit dörzsölgetve a kakukkos órára pillantott. Este tíz múlt négy perccel. Nem bírt aludni. Rabul ejtették saját gondolatai. Forgolódott, mintha a tébolyult, transzcendens lélek és a vadvilág legéberebb ragadozója vívna csatát törékeny testében.
Tik…tak.
A tenger hullámai. Hasonlóan azokhoz. Lelke csak egy pillanatra próbált volna kiszökni a hordozótestből, ám a holtig éber ragadozó abban a pillanatban rántotta vissza a menekülőt az egérútról. Kleinheinz szemei kipattantak, pupillái tágra nyíltak. Nem tudott elaludni.
Tik…tak.
Az óra ritmusa újra meg újra kizökkentette a maestrót illúzióiból. Eközben mindegy volt, hogy tudatának mely rétegében járt, gondolatai egy dolog körül forogtak.
Néhány napja mutatták be legújabb oratóriumát, de az előadás nem úgy sikerült, ahogyan ő azt gondosan eltervezte. Eredetileg ugyanis a Pesti Színház díszes és magasztos köntösben bocsátotta volna az értő fülek művelésére, ám a helyszínt az utolsó pillanatban megváltoztatták. Az arisztokraták privilégiumának tartott magasrendű csillogás egyszeriben lecsúszott a pórnép berkeinek, poros házikóinak mélységébe. Kleinheinz legalábbis így vélekedett arról, hogy művét a nemrég alakult Budai Jóltevő Asszonyegyesület jótékonysági koncertjén adták elő. Magát nem titkoltan felsőbbrendűnek tartotta ennél, pesti németként és értelmiségiként ez így volt természetes. A legjobban mégsem a helyszínváltoztatás bosszantotta. Ami fontosabb volt: a közönség. Értő fülekre talált-e alkotása ebben a közegben? Kiművelt-e az ízlése azoknak, akik ellátogattak a hangversenyre?
Legnagyobb szomorúságára úgy tűnt, hogy nem. Erre utalt legalábbis az a kritika, amelyet lefekvés előtt az ágyban olvasott. Kár volt elolvasnia. Mindig megfogadja, hogy nem olvas több zenekritikát, különösen akkor, ha a tollforgató nem saját közegéből való. Önérzetessége azonban nem engedte elsiklani a gondolatfolyam felett. Valami „A. Z.” írta, egy nevét nem vállaló firkász. Kleinheinz izzadva forgolódott ágyában, miközben folyton-folyvást ezen a cikken gondolkodott. Bár ne vett volna aznap újságot! – bosszankodott.
Egyszer csak felpattant, és lámpát gyújtott. Oldalra fordult, s éjjeliszekrényének fiókjából egy szakadt papírdarabot rángatott elő. Párnája alól egy bőrkötéses, egérrágta könyvet húzott ki, rajta ez állt:
F. X. K. naplója
Ölébe tette, ráhelyezte a papírlapot, majd tollat ragadott. Körmölni kezdett az óra ketyegésének ritmusára:
Tisztelt A. Z.!
Engedje meg, hogy mély csalódottságomat fejezzem ki művemről szóló szubjektív és szakmaiatlan véleményével kapcsolatban. Oratóriumom valóban jótékonysági alkalmon hangzott el, a koncert bevételét tényleg rászorulók kapták meg, de a kompozíció nem e célból született. Szörnyű naivitás volna azt gondolni, hogy a mai zene viszonyai között efféle célok ihletnék a dalok költőjét. Akit a zene igazán rabul ejtett, aki azt megérti, abban fel sem merülhet, hogy annak bármi konkrét rendeltetése volna – önmagáért van. Nyújthat-e szellemi táplálékot azoknak, akik ilyen nehéz időkben magukra maradtak? Nyújthat. De nem gondolom, hogy előre elrendeltetett, ki fog e javakból részesülni. Igen szűk kör. Talán még a kritikus sem, ha magát már a koncert előtt mindenhatónak gondolja, noha pár falat kenyér biztosan kerül az ő asztalára is.
Kleinheinz itt sóhajtott egyet. Igencsak lealacsonyítónak érezte a kritikus észrevételeit. Ha oratóriuma a Pesti Színházban hangzott volna el, senkinek nem jutott volna eszébe, hogy művét a „pórnép” számára is fogyasztható kategóriák szerint értékelje.
Elismerem, nehéz ilyen zenéről kritikát írni, a funkcionális zenéről viszont még nehezebb – mert felesleges, hiszen előre tudjuk, hogy miről fog szólni. Maga mégis megpróbálta szavakba önteni benyomásait, s talán épp ez a gond. Oratóriumom nem egy könnyed darab, amelyet az ön által „hangzörejeknek” nevezett részek ellenére próbált meghallgatni. Motivációnak szánt észrevételei éppen ezért igazolják azt, hogy nem értette, amit hallott. Lett volna lehetősége megérteni, de ez a lehetőség már akkor elveszett, amikor úgy ült be a hangversenyterembe, hogy olyan zenét fog hallani, amely a rászorulókért született, és amely bővelkedik a populáris zene giccsszerű effektusaiban, könnyed énekszólamaiban. Szeretném tájékoztatni: nem ilyet hallott. Ahol igen fontos szövegszakasz megzenésítését kritizálja a második tételben, amiért az erőtlen, halk, gyenge, az részemről teljesen tudatos volt. Amikor a harmadik tételben elképzelésemet egy, a világát nem lelő, bizonytalan ember tétovaságával azonosítja, vagy amikor az egymásba folyó témákat és szövegeket zeneellenesnek találja – szintúgy szándékos megoldásaimat vonja kétségbe. Talán az sem véletlen, hogy írásának elején engem az egekig magasztalt, bizonyára osztrák földről érkezett hírem sarkallta erre. Hiszem, hogy ezt a zenémet Bécsben jobban értenék, mint itt, Pest-Budán.
Ekkor szörnyű honvágy kezdte gyötörni, s gondolataiban még a nő is előbukkant, akivel időnként álmodott. Folytatta az írást:
Nem vagyok jó zeneszerző? Talán azoknak nem, akik a művészettel összekeverik az elmaradott ízlés dolgát. Akik viszont tudják a különbséget, azok nem félnek, hogy kezüket a szívükre tegyék, és kifejezzék, amit pusztán szavakkal elmondani nem lehet.
Tisztelettel üdvözli:
Franz Xaver Kleinheinz, a földi világtalan
Kleinheinz soha nem küldte el a levelet. Betűzte naplójának megsárgult lapjai közé, majd visszatette tollpárnája alá a vaskos kötetet. Indulatait papírra vetve már nyugodtan álmodott. Az óra ketyegése ekkor már nem rángatta elméjét a különböző létállapotok között, hanem nyugtatólag hatott rá.
Tik…tak.
Így teltek-múltak az órák, mígnem hajnali három óra tájban az ablak előtt egy vendég jelent meg. Kopogtatni kezdett a koszos üveglapon.
Varga László Dávid
