Vajon feltétlenül igaz, hogy egy mű abban a formájában éri el végső kiteljesedését, amelyet a szerző szánt neki? Vagy pedig lehetséges, hogy más komponista tollából, egy átdolgozásban talál rá ideális formájára? Nézetem szerint Edvard Grieg Våren című darabjára ez utóbbi állítás igaz lehet.  

A mű először egy Aasmund Olavsson Vinje verseire költött sorozat (op. 33) Tizenkét dala között látta meg a napvilágot. Vinje az irodalmi romantika nemzeti irányzatában találta meg hangját, így lírája ideális alapként szolgált a zeneszerzőnek ahhoz, hogy e korai munkájában kikísérletezze, miként tudná a norvég népies dallamvilágot saját zenéjébe beleszőni. Az op. 33-as dalciklust az op. 34-es Két elégikus dallam követte. A kéttételes műben a szerző egy az egyben idézi a sorozat második (Våren – Tavasz, avagy Az utolsó tavasz) és harmadik (Den Sårede – A sebesült) énekét, ez alkalommal azonban a dallamokat vonószenekar hívja életre. Az áthangszerelt kompozíció Heinrich von Herzogenberg karmesternek ajánlva készült, s e két tételből maga Grieg írt zongoraletétet is.

A már három hangzásvilágot megjárt dalt az 1963-ban elhunyt norvég karmester, orgonista és zeneszerző, Thomas Beck dolgozta át négyszólamú vegyeskarra. Ha a kórusmű kottájába belepillanva elénekeljük bármely szólamot, szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy e hangok szerzőjének képzeletében azok nem lineárisan előretörekvő vokális szólamokként jelentek meg. Bár a szólista anyagát teljes egészében a szoprán örökölte, a mélyebb szólamok pedig kénytelenek voltak beérni a zongorakíséret megosztott akkordhangjaival, Beck munkájának köszönhetően a szólamok bármelyikét ki tudnánk emelni mint dallamot, és a verssorok merengő hangulatát ugyanolyan hűen adnák át.

Minden szólamban visszatérő elem a bevezetőben a tenor által intonált kromatikus ereszkedés. Horizontálisan ez egy kézenfekvő gesztus a visszavágyódás érzékeltetésére – vertikálisan pedig ezen elszíneződések feladata az, hogy a vezető szólam tisztán csengő, népies dallamát ellensúlyozzák, emlékké homályosítsák. Ez az egyszerű zenei eszköz a kezdő harmóniák komótosan haladó lépteivel párosítva olyan erős érzelmi töltetet hordoz, hogy mire a szöveg – egy röpke kétütemes con bocca chiusa, ,,instrumentális” bevezető után – elindul, már fel is vettük az édes-fanyar nosztalgiával telítődött lírai én lelkiállapotát.

Kórusra való átdolgozás során új kifejezőeszközre lelünk a szólamok számának és összepárosításának lehetőségében. Az ,,Utolsó tavasz” felidézése korálra emlékeztető, homofón kórussal  indul:

Még egyszer láthattam, hogy a tél kitér a tavasz elől,
hogy a sövény virágoktól ragyog, mint hó a gazdag lombokon.
Még egyszer láttam a kék jeget, ahogyan a földről lefolyik,
a havat, ahogy olvad, és a vízesést a folyón, ahogy zubog és zuhog.
Még egyszer láthattam a virágokkal teli zöld füzet,
még egyszer hallottam, hogy a tavaszi madár énekelt a nyár és a nap felé.

Az első versszakban a tutti, az egyes szólamok és a szólista váltakozása csak mint színező elem van jelen, az ismétlésben azonban már leplezetlenül kidomborítja és erősíti az elhangzó szöveg személyességét: 

Még egyszer láthattam, ahogy a tavaszi szellő reszket a napfényben,
ahogy a pillangók fürdenek a virágok illatában, és csapkodva csillognak.

A ,,totál plán” utáni közelebbi képet karcsúbb hangzás közvetíti. Az altok és tenorok által óvatosan, alig mozduló akkordokkal kísért szoprán dallam már elszakad az emlékbeli táj leírásától:

Ó még egyszer láttam ezt a tavaszi életet, amit azóta elhagytam!
Ezért búsan kell magamtól kérdeznem: Vajon ez volt az utolsó?

Végül az utolsó sorokban a szólista mondja ki a visszaemlékezés mögötti vallomást:

Legyen hát így: Dédelgetek sok tiszta, ragyogó emléket.
Többet kaptam, mint megérdemeltem, és mindennek,
mindennek bizony el kell múlnia.

Ebben a pillanatban a zene – mely már az első akkord felcsendülése óta ezt a tételmondatot sugalmazta – mintha  megtorpanna a már a szövegben is nyíltan kimondott igazság súlyától. Az elkerülhetetlenül közeledő lezárást kétségbeesetten halogatja – a várt tonikát el-elszínezve –  míg a késleltetések egyre lassulnak, kifogy a szólamokból az ellenállás, ,,és mindennek, mindennek bizony el kell múlnia…”.

Hraskó Júlia

a fordítást készítette: Jäckl Marcell Richard