A magyar közönség több mint öt év után ismét tanúja lehetett a brit zenei géniusz, Jacob Collier varázsának a Müpában. A Djesse World Tour részeként megrendezett koncertet eredetileg februárban tartották volna meg, ám a járványhelyzet miatt akkor elhalasztották. Ez csak tovább fokozta a várakozást, amely a feltűnően egyedi zenei stílusáról, innovatív megoldásairól, fékezhetetlen ember- és zeneszeretetéről híres, mindössze huszonnyolc éves, de már ötszörös Grammy-díjas Collier fellépését övezte. Szereplésének végül november 7-én adott otthon a Bartók Béla Hangversenyterem – túlzás nélkül teltházzal.
A hangverseny, bátran állíthatom, beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Collier mindent oda- és beleadott, amire számítani lehetett. Kezdve a tipikusan energikus, valósággal „berobbanó” belépésétől a vérpezsdítő és magával ragadó, vagy éppen meditatív és intim számokon át a tőle jól megszokott közönség-énekeltetésig. Nem is maradt el az álló ováció. De többek számára a zenei élmény itt sem ért véget: Collier saját Instagram-oldalán adta hírül nekünk, akiknek sietve kellett hazamennünk, hogy a közönség néhány tagja a művészbejáró előtt kisebb szerenádot adott neki. Elénekelték a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetű népdalt, amely Freddie Mercury óta a neves brit zenészek magyarországi koncertjeinek védjegye.
Bár a Müpában nemigen van lehetőség arra a fajta kötetlenebb (értsd: nem feltétlenül ülő) zenehallgatásra, ami Collier zenei világához a leginkább illik, a magyar közönség mindent megtett annak érdekében, hogy ezt kompenzálja. A tapsok, elismerő füttyök nem maradtak el; mindkét fél – előadó és közönség – érezte, hogy itt és most igazán pozitív, felemelő zenei élmény születik. A műsorban számos Collier-klasszikus bukkant fel, mint például az All I Need vagy a Time Alone with You, együtt a művész újabb alkotásai közé tartozó Can’t Help Falling in Love-feldolgozással. Ez utóbbi véleményem szerint a jól ismert Collier-komplexitás és a sokszor meglepően egyszerű harmóniák mesteri kombinációja, amiből rendkívül kerek egész jön létre.
Az előadást a Colliert kísérő, időnként viszont szólistaként is előtérbe kerülő zenésztársak, vokalisták gazdagították, akik maguk is a legjobbak közé tartoznak. Az élményt csak fokozta a megkapóan innovatív színpadtechnika: a fényeket összehangolták az egyes dobokkal, ütőhangszerekkel, ezáltal a színvilág tizedmásodperces pontossággal képezte le a zenei eseményeket, amelyek – Collier stílusához hűen – a gyorsabb számokban igencsak heves tempóban követték egymást. Az este egyik érzelmi csúcspontját pedig az a pillanat adta, amikor az egyik számhoz meglepetésvendéként Suzi Collier, a sztár édesanyja is csatlakozott hegedűjátékával.
A novemberi Jacob Collier-koncert tehát megadta mindazt, amire oly sokan vártunk, és azt hiszem, mindannyian teljesebben, gazdagabban távoztunk a hangversenyteremből, mint ahogyan oda beléptünk. Csak remélni merem, hogy minél hamarabb részesülhetek ismét ebben a fantasztikus zenei élményben, és feltöltekezhetek ezzel a pezsdítő energiával, amely Collier előadásaiból árad.
Hollós Bálint
