Zenén túl rovatunkban Szilárd Zsigmond három versét közöljük.
Béke
Itt van újra és tudom már
Hogy miért szép – szép is annyira,
Az ege kék és semmi más,
Mert nincsen benne élet,
Nincsen benne elmúlás.
Üresen kong – vak sötétség hangja,
Hallik is de néma fényű kút:
Engedd belé tű tekinteted.
Majd szédülsz, de bús tudásod
Távolságról akkor elfelejted.
Nem bánthat most sem halál,
Sem születés zsongó-durva röpte.
Szűzi Hold-arcú a Nap:
Holt fehér és mozdulatlan,
Pogány hitű szent szemű pap.
Hidegen ver fém húrú hajával
Égetve szűr mégis mintha szólna:
(Nincsen benne érzés semmi sem
De úgy hív, mint régi ismerős)
Szívedet ürítsd ki teljesen.
Hajnal
Megálltam, mert a talpam már
süket lett a betonra és
kornyikálva felvágta két kezem a sok
hidegen csillogó fog.
Az éjjelt szorongattam, de a sárga
és rekedt falú sötétség szép
lassan lyukat fúrt minden kivert,
de még véres
kemény csontdarabba.
Még egyszer utoljára, mint reménytelen
kiáltás, úgy futottam minden ébredés elől
és rázva az ég mosolyát neked
álmodni vágytalak.
Nem félek
Nem félek már ha elmész,
Ha nem vagy már velem.
A sárga föld aszályos teste
Nyugalmat terem.
A szív, ha meg-meg rebben,
Egy érzést nem feled.
Zöld sűrű lomb zizegve lobban
Kemény törzs felett.
Fekete felhők rejtik
A sápadt Holdat el.
Nem szólok magamról s másról ha
Senki nem felel.
Némán köszönti reggel
Nap – aranyát a rét.
Hogy tartsa nyitva – megtanultam –
Ember a szívét.
Rád várok, mint a könnyű,
Hűs szelet dús búza,
Nem számolom mióta, hisz
Tudom, hogy eljössz újra.
