Még a Marvel Studios sem sejtette 2008-ban, hogy az első Vasember-filmmel kezdődő nagyszabású tervük ilyen széles körű közönségre talál, és szinte minden korosztályból érkeznek majd az új rajongók. A bő tízéves terv meghozta gyümölcsét: a 2019 végéig bemutatott huszonhárom produkció azt bizonyította, hogy bár egy korszak lezárult, továbbra is van igény a szuperhősmozikra. Ennek a hagyatéknak a fényében készült el a Shang-Chi és a Tíz gyűrű legendája, amely nem csupán folytatja a Pókember: Idegenben filmmel lezárt összefüggő történetet, hanem egyúttal új korszakot kíván nyitni a Marvel szuperhőseinek világában. Vajon sikerült ezt megvalósítani?
A Marvel Studios már az első Bosszúállók kapcsán felfedte a tervét, miszerint a következő években készülő filmeket fázisokra fogják bontani, és a harmadik ilyen szakasz végén számíthatnak a nézők nagyobb, globális lezárásra. Figyelve a rajongók fokozatosan növekvő táborát, továbbá a pénzügyi sikereket, egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a Marvel addig nem fog megállni, ameddig ezek a filmek teljesítik a széles körű elvárásokat. A negyedik fázis bejelentése senkit sem ért váratlanul, a bemutatni kívánt alkotások viszont kétségek között hagyják azokat a rajongókat, akik csak a mozivászonról ismerik a Marvel szuperhős-világát: például a keleti harcművészetben jártas Shang-Chi karaktere sokak számára idegenként hat. Kevin Feige (a Marvel Studios elnöke) ugyanakkor bízott abban, hogy ez a produkció is meg fogja találni a maga közönségét. Nem is tévedett.
Shang-Chi (Simu Liu) boldogan éli mindennapjait San Franciscoban mint egy neves szálloda parkolófiúja. Unalmas munkáját nagyban feldobja barátja, Katy (Awkwafina), aki mindig keresi a munkahelyi kalandokat és sohasem utasítja el a hajnalig tartó bulizást. Az idill azonban hamar véget ér, Shang-Chit ugyanis utoléri a múltja a Tíz Gyűrű nevű bégyilkos csoport tagjainak képében, akiknek az a céljuk, hogy visszavigyék a fiút az apjához, Wenwuhoz (Tony Leung), a szervezet vezetőjéhez. Ekkor a főhős elhatározza: felkutatja rég nem látott húgát (Meng’er Zhang) és megvédi őt apjuktól, csakhogy Wenwu nem az az ember, akinek ellen lehet szegülni.
A Shang-Chi és a Tíz gyűrű legendája ezek után nagy fordulatot vesz. A néző fokozatosan megismerheti Shang-Chi múltját, viszonyát a szüleivel, és lassan azt is, miért szökött el otthonról. Mindez igényesen megírt és fényképezett visszaemlékezések, valamint a jelenben zajló sokszor rövid, de annál informatívabb párbeszédek útján bontakozik ki. A film egyik erőssége éppen a dialógusokban rejlik, mivel a készítők a Marvel napjainkra már klisévé vált receptje helyett – amelyben sokszor másodrangúak a párbeszédek a látványhoz képest – ezen a téren a keleti filmek hagyományát vették alapul.
A filmkészítők viszont nem érték be a „tékozló fiú” és a „gonosz apa” történetével, hanem vették a fáradságot, hogy valós indokot adjanak Wenwu szélsőséges természetének, ezzel emelve ki őt a Marvel-univerzum sokszor sablonos gonosztevői közül. Ennek fényében Wenwut inkább másodlagos főhősnek nevezném, aki rossz útra tért, akárcsak a Pókember: Hazatérés Adrian Toomes-sza (Michael Keaton). Wenwu karakterének drámája a gyászban és annak feldolgozásában rejlik, amit Tony Leung igényesen jelenít meg; ráadásul a színész valószínűleg nem is vállalta volna a szerepet, ha úgy érezte volna: egy szürke gonosztevő a sok között.
Simu Liu hitelesen alakítja Shang-Chi ennél jóval egyhangúbb megközelítésű, kissé visszafogott szerepét. Érződik, hogy élvezettel játssza el a karaktert; az pedig az ő és Tony Leung esetében is kiemelendő, hogy az akciójelenetek nagyját magukkal a színészekkel, minimális kaszkadőri segítséggel vették fel. Mivel Simu Liu jelentős kaszkadőri múlttal rendelkezik, Tony Leung pedig jártas a kung-fu harcművészetében, így ez nem is annyira meglepő. Katy karaktere már sokkal megosztóbbra sikerült, viszont nehéz szétválasztani a szerepet és a színésznő személyiségét: nagyszájú stílusa és pozitív hozzáállása teljes mértékben a színésznőre vall. Az énekesnő egyébként több olyan sikerfilmben is szerepelt az elmúlt években, amelyben vagy önmagát kellett alakítania, vagy úgy hatott, mintha egy az egyben neki írták volna a szerepet.
Természetesen nem létezhet Marvel film látványos akciójelenetek nélkül. A Shang-Chi esetében azonban ennél jóval többről beszélhetünk, hiszen a harci koreográfiák is a keleti filmek hagyományára jellemző igényes és figyelmes kivitelezést követik: egy-egy összecsapás nem egymás után vágott, nehezen kivehető képkockák sorozata, hanem a koreográfiára összpontosító, hosszabb snittek eredménye. Ezenfelül a film utolsó harmada olyan látványvilágot tár a mozinézők elé, amely teljesen új élményt nyújt; sokan nem is tudtak mit kezdeni az előzetesekben beharangozott, a keleti mitológia ihlette helyszínekkel, élőlényekkel. Ez bátor döntés volt a filmkészítők részéről, hiszen így nagyban kibővítették a filmek univerzumát, miközben a kontinuitás kedvéért a már megszokott környezetet is bemutatták. Mindezzel a produkció kiemelkedik az eddigi Marvel filmek közül.
Végül érdemes kitérni az említett kontinuitásra. A filmben találkozhatunk olyan vendégszereplőkkel, akik már a korábbi Marvel alkotásokból is ismerősek lehetnek, és azt az érzést próbálják erősíteni, hogy a Shang-Chi ugyanannak az univerzumnak a része, amelyben Tony Stark Vasemberként szeli az eget és skandináv istenek jönnek a Földre. Ők ártatlan utalásokként foghatók fel, egészen a film végéig, ahol egyértelműen bevonják karaktereinket a nagyobb történetbe. Valójában ebben rejlik a Shang-Chi és a Tíz gyűrű legendájának kettős jellege: egyszerre próbál önálló filmként funkcionálni, közben mégis előrébb akarja vinni a Marvel-univerzum történetét. Bár a törekvés érezhető, mégsem tudok úgy tekinteni az alkotásra, mintha a nagyobb cselekmény fontos történése lenne, cserébe rendesen megismerhetjük Shang-Chit.
A Shang-Chi és a Tíz gyűrű legendája azt a célt hivatott szolgálni, mint a 2008-as Vasember: egy új, nagyobb történet kezdetét vezeti fel azzal, hogy hátteret ad a következő filmek egyik fontos karakterének. Lehet támadni önálló jellege és nehéz összeegyeztethetősége miatt, de 2008-ban ugyanezek a vádak érték a Vasembert is, amelyre ma a nagy kaland kezdeteként tekintünk. Tény, hogy Shang-Chi története nem olyan klasszikus, mint Tony Starké, de betölti a funkcióját, mindezt pedig bátor, új környezetben teszi.
Gergely Máté
