Minitárlat görög módra, barokkosan

Mítoszi köd kavarog sok képen, amit Caravaggio, a nápolyi művész festett. Nemcsak az említettnek műveiben tobzódik az ókori mámor; barokk kornak jóvoltából csordultig telt vásznak hirdetnek sok feledésbe merült mítoszt fennkölten. Több kiemelt helyen álló remeket fognék most lírába,
ámde tollam Apollón önkénnyel húzza, vonja, taszigálja, s von vele egyetlen mintát; s ez az írás Nárciszt hivatott most méltatni.

Évtizedekkel bőkezüen játszó reneszánszból, egységből, elmében, szemben foganó éteri tiszta világból vezetett sok ecset mértant, levegőt, fényt befogó útja a mind szabadabb, izgágább terekig; szerkesztésük addigi nézeteit szabadon megugorván – átlót, mozgást, indulatot szült mindaddig szigorú, akadémikusokkal tűzdelt festőgárda. 

De vajh’ mi okozta a váltást, mint alakult ki a stílus?
Válaszom elszürkül, s csak a képet nézem: Nárcisz.
Víz tükrében csillan az “emberi” mélye; vízfelszín ámít hübriszben fuldokló lényt…visszhangja a testetlen remegésnek – Echónak, nem hat az önmámor alanyára, itt Caravaggio mesterien megfestett vászna terül rá szemünk belső udvarára, közvetlen, sallangtalanul felfejti a lelket; így a gyanútlan néző akarva és akaratlan, kényszerüen merenghet: mint sugallhat festőnk értő szemnek rejtett gondolatot. Így hat a kép; erejében lángol, s nem evez messzi vizekre, távol Ovidius tenger prózájától. Ámde ha odalépsz, szólít:
Sztüxnek feketevizében virág nélküli világ igéz meg, önimádattól riadj, ha nézed, pokol a magány, elsorvadsz, hallgass hát oda gyorsan az emberi hangra, füledben ott visszhangzik, hallga’! Így lesz óvatlan nézőből hirtelen önnönvalót megadó, érző, finom esztéta.
S így frissül meg az ókori bölcsek hangja a képi világban, átkos igazságaival festőnk karja merészen a lappangó gőg leplét kíméletlen hévvel a földre lerántja!

Másfele fordulok ekkor. A térben, szemközt felfüggesztett képen istennő birodalma igéz meg. Flóra világa, rímel az első kép mitikus, örökérvényű, tükörbe révedő mására, s a bölcs nyomán szól most e kép: ,,Új alakokká vált testekről indit a lelkem szólani, istenek!”

…Ovidius által Nicolas Poussin szólít meg minket, tengert szégyenitő tudással idézi a régi koroknak mestereit, alakjai büszkén tolmácsolják; ‘plastica’ és ‘colore’, s a  ‘disegno’ arányos hármasa ömlik az önkéntelenül értővé vált szemre. Michelangelo és Tiziano, valamint antik szobrok nagysága előtt hódol a francia festő. S hogy kiemelt példát is  lássunk: Nárcisz-Echó kettőse vezet majd finom utalással a mítoszi tanmesemegfejtéshez – kompozíciós példára kiváló. Nicolas Poussin szempontja a  ,,prospect”, értelem által lát; míg az olasz pusztán, csak az ,,aspect” egyszerü módján  issza a formát – más a hatás! Gazdag az istennő kertjének értelem által körbeölelt dús tája, s a szemnek kedves; ám az erő caravaggioi éleken, ellentéteken áll; mit láttat: a lényeg. Ez(!) itat át, ha nézed.

(Továbblépve e rövid utazás képére vetem elbűvölt, álmodozóan időző tekintetem; Máté és az angyal kettőse fogad most)

S kis kitérőt téve, talán így ítéli az ember az említett festőnek vallásos témájú képeit is. Nem szépít, nem csábít hamisan, eufemizált szólamnak nem hisz: a valósat festi csupán, ráncokkal, gonddal teli homlokokat.
Képén ember a szent, angyal csitítja rajt’ a bárdolatlan, göcsörtös kezeket. Mindez valahol olyan szép, megkapó, hogy az időmértéket lassan elfelejtheted, s csak a művész izzó igazsága marad.
Ezzel a három képpel búcsúztatom e sorokat,
S a csúfolkodók, értetlenek számára maradjon itt ez egyetlen olvasat:

,,A Szép Igaz, s az Igaz szép! – sose
Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!”

 

(Rényi András előadása nyomán kissé túl szabadon.)

(Ovidius Átváltozások című művének részletét Devecseri Gábor fordításában, John Keats Óda egy görög vázához című versének részletét pedig Tóth Árpád fordításában közöljük – a szerk.)

Korényi Eszter