Március 6-án, online felületen követhette a közönség a Szent István Filharmonikusok hangversenyét, amelynek a Zeneakadémia Nagyterme adott otthont. A több mint százötven évet átfogó műsor első felében Mozart Színigazgató nyitánya és Britten Les Illuminations (Villanások) című dalciklusa szerepelt. A szünet után Richard Strauss virtuóz Burleszkje és Hacsaturján Masquerade szvitje szólalt meg.
A színes műsor összeállításának elsődleges szempontját az jelentette – ahogyan Káli Gábor, az est karmestere a szünetben kifejtette –, hogy neves zeneszerzők ritkán játszott darabjait hallhassa a közönség. A kompozíciók a Zuglói Filharmóniaként is ismert Szent István Filharmonikusok, illetve Csővári Csilla énekművész és Várjon Dénes zongoraművész kiváló előadásában hangzottak el.
Mozart Der Schauspieldirektor című zenés komédiájának nyitánya – pozitív hangulatával, C-dúr alaphangnemével és lendületes tempójával – méltó bevezetőként, a zenekar számára pedig egyfajta katalizátorként szolgált. Az összjáték azonban az első ütemekben csorbát szenvedett: a zakatoló nyolcadok elvesztették pregnáns mivoltukat, de csakhamar szépen összerendeződött a teljes együttes.
Látomások és felvillanó képek; helyenként groteszk ábrázolás, másutt líraiság, vagy éppen bájos kabaréhangulat – mindez jellemző Britten 1939-ben komponált dalciklusára, amely Arthur Rimbaud Les Illuminations című prózavers-sorozatának néhány versére készült. A gyakran Színvázlatokként fordított gyűjteményből Britten azt a sort választotta mottóul, hogy „csak én ismerem a kulcsát ennek a rettentő menetnek”. A kiemelt mondatot ízlelgetve, valamint a zeneszerző és a költő életében fellelhető párhuzamok ismeretében többféle, egymással összefüggésbe hozható jelentéstartalom fogalmazható meg.
A tisztán vonósokból álló zenekari kíséret nemcsak homogén hátteret ad az énekes szólónak, hanem egyben lehetőséget is biztosít a különböző, változatos hangszínek felvonultatására. Ezt Britten felismerte és remekül ki is használta: pizzicatók, üveghangok, gitáreffektusok gazdagítják a textúrát. Bár Arthur Rimbaud költeményeinek megértéséhez szükséges a szöveg alaposabb tanulmányozása, a komponista segítségével a közönség minden tagja kézhez kap egyfajta lehetséges értelmezést, amelyet ki- vagy éppen összebogozhat a kilenc tétel hallgatása közben.
Csővári Csilla szopránénekesnő kiváló, zenei gesztusokban gazdag szólójával segítette az illusztrálást, a képek és a felszín alatt zajló események megelevenedését. Noha a hegedűszólamokból helyenként – főként a harmadik tételben – hiányzott az összefogottság, a ciklust záró Indulásban koherens és különösen bensőséges kapcsolat alakult ki az unisono kíséret és a szólista között.
Richard Strauss a húszas évei elején komponálta – és Hans von Bülownak ajánlotta – az eredetileg d-moll Scherzo címet viselő Burleszket, amelyen Wagner, Liszt és Brahms hatása egyaránt érezhető. A technikai kihívásokban bővelkedő mű hol súlyos, hol filigránabb, hol áradóbb lírai szakaszait Várjon Dénes nagyszerűen interpretálta. A zongora és a zenekar párbeszéde, a különböző karakterek felvillanása, illetve a szóló- és zenekari szakaszok váltakozása együttesen hasonló egységet hozott létre, mint amilyet a Britten-dalciklus.
Hacsaturján Masquerade-jának egyes szegmensei visszaidézték a nyitány energikusságát, mintegy keretet adva a koncertnek. A három mozgalmas és két lírai tételt tartalmazó szvit rímelt a Burleszk intenzív, alkalmanként szeszélyes hangvételére. A fúvós szólamok azonban időnként aránytalannak hatottak, a Románc tételben például a klarinét nem emelkedett ki kellőképpen. Hogy ezt az érzetet csak a hangmérnöki munka másodperctöredéknyi ingatagsága okozta-e, nehéz lenne egyértelműen eldönteni. Mindezeken túl a koncertet záró incselkedő, szekundsúrlódásokban gazdag Galopp felszabadult és súlytalan zárlatául szolgált a Szent István Filharmonikusok változatos műsorának.
Kéri-Nagy Petra
