Február 21-én az évad egyik legkiemelkedőbb hangversenyét hallhatta a Müpa közönsége. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a 80. születésnapját ünneplő William Christie lépett színpadra saját együttese, a Les Arts Florissants, valamint kiváló, fiatal énekes szólisták társaságában.
Az amerikai születésű, de évtizedek óta francia állampolgárságú William Christie napjainkban az egyik legmeghatározóbb szaktekintély a historikus előadói gyakorlat terén. Les Arts Florissants nevű együttesét 1979-ben hozta létre, a Charpentier-opera címéből kölcsönzött név pedig mára egyet jelent a legmagasabb zenei minőséggel. Az alapító 80. születésnapjára tizenkét állomásos turnét szerveztek, budapesti hangversenyük a tavaly decemberben indult sorozat utolsó előadása volt. A koncertkörút műsorát munkásságuk legjelentősebb és legnagyobb szeletéből, a francia barokk operarepertoárból válogatták. Az est során lényegében egy nagyszerű dramaturgiai érzékkel összeállított, félig szcenizált opera pastiche-t hallhattunk és láthattunk, melyet a 17–18. századi francia opera három jeles szerzője, Lully, Charpentier és Rameau művei alkottak.
A historikus hangszereken játszó együttes meglehetősen kevés, mindössze tizennégy zenésszel érkezett hazánkba – a billentyűs continuo-szólamot maga az ünnepelt játszotta. Zenetudományi szempontból hosszasan vitathatnánk, hogy mennyire tekinthető „korhűnek” ez a csekély létszám – hiszen, például Rameau zenekarában annak idején a 9–8–6–8–2-es vonóskar sem volt szokatlan –, azonban a muzsikusok önfeledt, zenei és technikai szempontból egyaránt magas színvonalú „kamarazenélése” az első perctől kezdve zárójelbe tette ezt a pragmatikus kérdést. A közvetlen, baráti hangulatot erősítette a hat énekes szólista jelenléte is, akik egytől egyig William Christie-ék felbecsülhetetlen jelentőségű Le Jardin de Voix énekesakadémiájának felfedezettjei voltak, így nem ezen a turnén léptek először színpadra az együttessel.
A két nagyobb egységből konstruált „zenei pástétom” az emberi élet néhány fontos témáját – többek között a szerelem, boldogság, csalódás és halál kérdéseit – vonultatta fel. A műsor első felében két, XIV. Lajos korabeli – tehát a 18. századból retrospektíven anciens jelzővel illetett – zeneszerző, Charpentier és Lully egy-egy operájából hallhattunk részleteket. Ezeket szünet nélkül követte a második szakasz, melyet az előadók teljes egészében Rameau-nak, a modernek kiemelkedő képviselőjének szenteltek.
Charpentier Médée-jének (H. 491) nyitánya után az 1693-as opera első két jelenetét Rebecca Leggett és Juliette Mey mezzoszopránok, valamint Bastien Rimondi haute-contre szólaltatták meg. Hosszas gondolkodást igényelne, hogy rájöjjünk, a két hölgy a görög-római mitológia mely szereplőjét nem említette meg név szerint a közel ötperces jelenetben, mindenesetre az előadás indításához szükséges invokációt senki sem hiányolhatta. Ezt követően az est egyik különösen emlékezetes pontját élhettük át, Leggett ugyanis elénekelte az opera harmadik felvonásából a címszereplő Quel prix de mon amour kezdetű áriáját. Az énekesnő sötét, ugyanakkor vibráló és erőteljes mezzoszopránja nagyszerű választásnak bizonyult a megcsalt és magára hagyott Médeia szerepének megformálásához. Érzésem szerint Leggett a koncert során kollégáihoz képest aránytalanul kevés szerepet kapott, pedig tehetsége és felkészültsége kétségkívül alkalmassá tette volna néhány hasonló kaliberű ária megszólaltatására.
A Lully-blokkban a Napkirály kedvenc operájából, az Atys című tragédie en musique-ből (1676) hallhattunk részleteket (talán nem meglepő adalék, hogy a darab modernkori, 1986-os bemutatója éppen Christie-ék nevéhez köthető). A barokk operák szinte állandó része, az álomjelenet Lully művéből sem hiányzik: a vonóskar és két furulya „kétkórusos” felelgetése kellően intim hangulatot teremtett a hasonlóan visszafogott basszusszólammal együtt. A közel nyolcperces jelenet alatt szinte megállt az idő.
A continuo-csoportból külön ki kell emelni Thomas Dunford lantművészt – aki mellesleg legutóbb tavaly novemberben adott emlékezetes szólókoncertet Budapesten. Dunford az egész pastiche során brillírozott virtuóz hangszerkezelésével és kreatív kompozíciós ötleteivel, a Musique du sommeil-ben ízléses megoldásaival különösen sokat tett a bensőséges légkör megteremtéséért. Ehhez a hangulathoz nagyszerűen társult Richard Pittsinger érzékeny tenorja. Az amerikai énekes társaihoz képest hangerősség szempontjából kissé visszafogottabb adottságokkal rendelkezik. Ez az Air du sommeil-ben vitathatatlanul előnyére szolgált, viszont az est néhány együttes számában hangja olykor indokolatlanul háttérbe szorult.
Az Atys-válogatás után hirtelen egy egészen másik világban találtuk magunkat. Nem csoda, hiszen a koncert első Rameau-zenéje, a Pigmalion (RCT 52, 1748) két részlete hetvenkét évvel Lully operája után íródott. A Napkirály halálát követően Franciaországban megnyílt az út az olasz zene előtt, így a jellegzetesen francia tragédie en musique műfaja az új zeneszerző-generációnak köszönhetően számottevő változáson esett át. Ezekből a reformokból a zenekari balettzene után elsőként a Règne, Amour kezdetű ariettában figyelhettünk meg néhányat. A da capo-formában íródott tétel ízlésesen burjánzott a szekvenciáktól és a koloratúráktól, a bennük rejlő lehetőségeket Bastien Rimondi könnyeden és játékosan aknázta ki. Ehhez képest A Les fêtes d’Hébé, ou Les talens lyriques (RCT 41, 1739) című opéra-ballet néhány részlete komolyabb hangot ütött meg. Iphise szerepében Juliette Mey lépett színpadra, aki áttetsző mezzójával kifinomult muzikalitásról tett tanúbizonyságot. Nem játszotta túl a szerepét, szólamának minden egyes hangját megtöltötte tartalommal.
Az est legkiemelkedőbb „színésznője” kétségkívül Ana Vieira Leite volt. A portugál származású szoprán átéléssel adta elő Rimondival a najád és a Patak meghitt kettősét, majd egy színpadias mozdulattal ellökte magától a férfit, és sodró lendülettel kezdett bele a Platée (RCT 53) jól ismert, Air de Follie-jelenetébe. A tradicionálisan színészi manírokkal kísért bravúrária mosolyt csalt a közönség – nemkülönben a zenészek – arcára, ugyanakkor a teátrális elemek egy pillanatra sem mentek a zenei teljesítmény rovására.
Ezen csúcspont után az előadás utolsó nagyobb fejezetét Rameau Les Indes galantes (RCT 44) című operájának részletei töltötték ki. Ana Vieira Leite itt Matthieu Walendzik bariton partnereként énekelte el a Rameau-életmű talán legnépszerűbb jelenetét, a zenekari rondeau-t követő Forêts paisible-kettőst. Interpretációjuk élő és izzó volt, mentes minden giccstől; amikor pedig a kórus anyagát éneklő négy szólistakollégájuk is csatlakozott, valódi örömzenélésnek lehettünk tanúi. Noha az est hivatalos programja ezzel véget ért, a közönség ovációja láttán William Christie és „társulata” megajándékozta a hallgatóságot az örök szerelemről szóló, éteri szépségű Tendre Amour-kvartettel.
A valódi meglepetés azonban csak ezután következett, ugyanis Christie egyik korábbi tanítványa, Helen Charlston lépett a színpadra. Az angol mezzoszoprán egy rövid ünnepi beszéd után az est egyetlen „kakukktojását”, Händel Cara sposa kezdetű áriáját adta elő a Rinaldo (HWV 7) című operából. Charlston egyedi, sötét hangszínének, és elementáris erejű zeneiségének köszönhetően a Händel-részletet is az est lélegzetelállító pillanatai közé sorolhatjuk.
A két utolsó Rameau-jelenet megismétlése után az előadók láthatóan a meghatódottság és az öröm érzésével távoztak a színpadról. Christie-ék korokon átívelő, rendkívül életteli és pezsgő előadást hoztak létre, távolról kerülték a dogmatikus hozzáállás legapróbb jeleit is, a „zenei múzeum” érzésének nyoma sem volt interpretációjukban. Ennek köszönhetően a bő két és fél órás koncertet az elejétől a végig feszült figyelemmel kísérte a közönség, az előadóknak pedig sikerült megmutatniuk, mennyi érték rejlik ebben a méltatlanul ritkán játszott, izgalmas repertoárban. Az estet bizonyára sokáig őrizzük emlékünkben.
Molnár Ádám
„Happy Birthday, Bill!”; William Christie és a Les Arts Florissants, 2025. 02. 21. 19.30, Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
A cikk megjelent a Papageno újonnan indult Figaro blogjában is.
