Paul McCartney hetvenévesen adta ki Kisses on the Bottom (2012) című, jazz-standardekből álló albumát. Annie Lennox hatvanéves volt, amikor bemutatta Nostalgia (2014) című lemezét, melyen egykori nagy jazzénekesnők slágereinek feldolgozásai találhatók. A Shadows in the Night (2015) az akkor hetvennégy éves Bob Dylan munkája volt; ezen az albumon Frank Sinatra dalait rögzítette a művész. Rajtuk kívül több más rocklegenda fordult idősödő fejjel a jazz felé. Mégis mi állhat ennek a jelenségnek a hátterében?

A Beatlesből ismert Paul McCartney olyan dalokat rögzített 2012-ben, amelyeket gyermekkorában jazz-zenész édesapjának vendégeitől hallott otthon. Ez a zenei hatás érzékelhető a Beatles dalaiban (például a When I’m Sixty-Four című számban), és McCartney szólókarrierjében is tetten érhető. De valódi jazz-zenét a közönség először a Kisses on the Bottom című albumon hallhatott tőle, melyen a múltjából magával hozott dalokon kívül két saját szám is szerepel (My Valentine, Only Our Hearts).

Az egykori Eurythmics zenekar énekese, Annie Lennox neves jazzénekesek népszerű dalait vette fel Nostalgia című lemezére, ezzel megemlékezett a nagy elődökről és új értelmet is adott a jól ismert daloknak, például a Strange Fruit (Billie Holiday), a Summertime (Nina Simone) vagy az I Put a Spell on You (Ella Fitzgerald) című számoknak.

Bob Dylan fiatalkorától felnézett a „maszk nélkül” éneklő Frank Sinatrára, aki hozzáállásával őszintén szólította meg a közönséget. Az olasz származású zenésztől tíz dalt dolgozott fel Shadows in the Night című albumán, és attól sem félt, hogy egyes részleteket az eredetitől teljesen eltérő megvilágításba helyezzen.

Vannak tehát híres rockzenészek, akik korábbi jazzdalokat vettek elő és formáltak újra, de olyanok is akadnak, akiknek a zenei stílusa vált egyre „jazzesebbé”. Ez jellemzőbb a progresszív rockot képviselő előadókra, mivel ennek a műfajnak a képviselői gyakran olyan művészi eszközöket alkalmaznak, amelyek miatt a befogadás intenzívebb figyelmet igényel a hallgatóság részéről. Ilyen feltételek mellett a rock és a jazz közötti határ elmosódik. Jó példa erre a Pink Floyd zenekar tagjának, David Gilmournak a Rattle That Lock (2015) című albuma, melyet hatvankilenc évesen adott ki. Ezen a lemezen a Dancing Right In Front Of Me közepén egy jazz-zongora-szólót hallunk szving ritmusú dobkísérettel, a Girl In The Yellow Dress pedig már egyértelműen a jazz műfaji kategóriájába tartozik.

A rockzene, mint megannyi műfaj, a jazzben gyökerezik: előzményei között találjuk a szvinget és a bluest. Ugyanakkor a jazzhez való visszanyúlás nem visszalépést, hanem inkább tiszteletadást és identitásváltozást jelez. Az 1950–1970-es évek fiatal sztárjai az újszerű, impulzív rockzenével fejezték ki lázadásukat az előző generációval szemben, határozták meg saját magukat és fogalmazták meg céljaikat. Életük őszén már a zenészek sem harcolnak a világgal. Amikor McCartney gyermekkori emlékeihez, Lennox női elődeihez, Dylan pedig fiatalkori példaképéhez nyúlt vissza, nemcsak nosztalgiázott, hanem társadalmi szerepvállalását is kifejezte, és zenéjével is önazonos maradt.

A stílusváltás mögött persze más ok is állhat: az, hogy zenei ízlésünk harmincéves korunkig formálódik. Ezután a könnyűzenében sokszor használt, jól ismert formulákat az agyunk már felismeri – semmi sem hat újnak. Ilyenkor sokan a klasszikus zene és a jazz felé fordulnak. Ezzel magyarázható, hogy ugyanannak a zenésznek a közönsége ötvenévesen már az előadónak nem csak a rockalbumait fogyasztja szívesen. Persze nemcsak a közönség, hanem a fiatal zenészek részéről is nehéz lépés egy ilyen jellegű stílusváltás. Bob Dylan 1965-ben a Newporti Folk Fesztiválon megtapasztalhatta a tömeg haragját, amikor az akusztikus hangszereket elektromosra váltotta, és rockzenét adott elő. A közönségnek kiszolgáltatott fiatal zenésznek tehát nem volt könnyű más műfajt kipróbálni. Az időskorban ezzel szemben biztonságot nyújt a társadalmi megbecsültség és a megszilárdult művészi identitás, önbizalom.

Juhász Erzsébet