December 23-án lesz Oscar Peterson halálának 15. évfordulója. A világhírű jazz-zongorista életének nyolcvankét éve alatt 241 albumot adott ki, és olyan neves zenészekkel dolgozott együtt, mint Ella Fitzgerald vagy Louis Armstrong. Nyolc Grammy- mellett Glenn Gould- és Juno-díjjal, valamint UNESCO Music Awarddal is jutalmazták munkásságáért. Sokan úgy vélik, vele zárult a jazz-zongorajáték nagy mestereinek sora.

Felmerülhet bennünk a kérdés: mi lehet a receptje egy ilyen sikeres életútnak, és miképpen szárnyalhat valaki olyan magasságokig, hogy kiérdemelje Duke Ellingtontól „A billentyűk maharadzsája” becenevet? Pusztán a tehetség lenne a kulcs?

Kétségtelen, hogy Oscar Petersonnak volt érzéke a zenéhez, ez már gyermekkorában megmutatkozott. A kanadai Montréal fekete negyedében nőtt fel, és ott ismerkedett meg a jazzel. Ötéves korától kezdve amatőr zenész apja tanította trombitálni és zongorázni. Két évvel később azonban tuberkulózist kapott, emiatt orvosa azt tanácsolta neki, hogy hagyjon fel a trombitálással. Ez Peterson számára hatalmas törést jelentett.

Miután túllépett ezen a traumán, egyre inkább a zongorázásra fókuszált. Nővére, Daisy klasszikus zenére tanította, és más zongoristákhoz hasonlóan ő is Czerny, Hanon és Dohnányi etűdjein nevelkedett. Tanulmányaiba azonban egyre inkább belefolyt a jazz, gyakran játszott ragtime-ot és boogie-woogie-t, az évek előrehaladtával pedig mindjobban a jazz felé fordult. Négy-öt órát gyakorolt egy nap, ennek ellenére az édesapja nem találta eléggé jónak a készségeit, ezért – példaképpen – megmutatta neki Art Tatum Tiger Rag című felvételét. Peterson felnőttként egy interjúban így nyilatkozott erről az élményről:

[…] meg mertem volna esküdni arra, hogy két ember játszik. Amikor végre beláttam, hogy egy emberről van szó, egy hónapra felhagytam a zongorázással. Úgy gondoltam, reménytelen a gyakorlás.

Szerencsére a családja rábeszélte, hogy folytassa a zongorázást, de innentől kezdve Art Tatum volt számára az etalon.

Tizennégy évesen, 1940-ben egy kanadai országos zenei verseny győztese lett, ezután abbahagyta a középiskolát, és minden erejével a zenére koncentrált, minden idejét a zenének szentelte. Úgy gondolta, mielőtt más zenészekkel kezdene el együtt dolgozni, „össze kell szednie magát”, ezért naponta tizennyolc órát gyakorolt: kilenctől délig, ebéd után hétig, majd vacsora után addig, amíg az édesanyja el nem zavarta a hangszertől. Elmondása szerint így tizenhat-tizenhét éves korára sikerült „levetkőznie” a rossznak vélt klasszikuszenei beidegződéseket, és teljesen át tudta adni magát a zongorának. Bár kamaszkorától kezdve küzdött csuklóízületi gyulladással, a zene iránt mindvégig elkötelezett maradt. Kitartásával és szorgalmával rendkívüli technikára tett szert, virtuozitása ámulatba ejtette zongorista kortársait.

A művész széles körű elismertsége ellenére sem mert játszani példaképe, Art Tatum előtt. Ám egy washingtoni klubban adott koncertjén úgy esett, hogy Tatum is ott ült a közönség soraiban. Amikor Peterson ezt az előadás közben megtudta, ledermedt, és azonnal lezárta a darabot. A basszusgitárosa rávette, hogy menjen oda példaképéhez, aki azután meg is hallgatta őt. Idővel szoros kapcsolat alakult ki közöttük, de Peterson mindig is többre tartotta barátja művészetét, mint a sajátját, ezért még sokáig nem szeretett előtte játszani.

A zongorista gyakran nevelte a közönségét – kiszólt játék közben –, és a jazz méltóságáért a hallgatóság körében is küzdött. Egyedül a zene őszinteségét tartotta szem előtt, és meggyőződéssel vallotta, hogy ha a zongorát egyetlen hangszerként használjuk, az képes minden lehetséges zenei gondolat kifejezésére.

Juhász Erzsébet