Beszélgetés Fazekas Gergellyel a popkultúráról, a könnyűzenei koncertekről, társadalmi hatásokról és nem utolsósorban Billie Eilish augusztusi magyarországi fellépéséről.

Zuccarini Lea: Az idei Sziget Fesztivál utolsó napján Billie Eilish lépett fel. Milyen érzés volt zenetudósként és egyetemi oktatóként részt venni egy ilyen mainstream popzenei előadó koncertjén?

Fazekas Gergely: A koncerten elsősorban apaként vettem részt, mivel a lányaimat kísértem, másodsorban Billie Eilish-rajongóként. Óriási élmény volt, nemcsak maga az előadás, hanem a közeg: ahogy együtt sírt hatvanezer ember. Egy ponton konkrétan mindenki – legalábbis körülöttem mindenki – könnyekben tört ki. Én is. Ebben csak részben játszott szerepet a zene, benne volt a fiatalok esetében az is, hogy élőben jelen lehettek rajongásuk tárgyának koncertjén, nekem pedig az, hogy ez a sok fiatal, köztük a lányaim, egymás vállára borulva zokogott. Nem hiszek abban, hogy maga a zene a közegéből leválasztva, absztrakt módon képes élményt nyújtani. Az élménynek mindig része rengeteg egyéb összetevő: az előadó személyisége, a közönség, maga a közeg – és ez a klasszikus zenére is igaz.

Oláh Patrik Gergő: De mégis más füllel hallgattad a koncertet, mint az ott lévő átlagemberek.

FG: Nem tudom. Bach h-moll miséjének nyitótételével például rengeteget foglalkoztam, hangról hangra végigelemeztem, mindent elolvastam róla, amit csak tudtam, és mégis, amikor hallgatom, magával sodor a zene, közvetlenül hat rám, nem követem és nem is érdekel, hogy mondjuk formailag éppen hol tartunk. Nem zenetörténészként, hanem zenehallgatóként járok koncertre, és ez a popzenei koncertekre éppúgy igaz, mint a klasszikus hangversenyekre. Ami nem jelenti azt, hogy olykor ne tennék olyan megfigyeléseket, amelyek zenetörténészi szemmel is izgalmasak lehetnek. Például hogy a popzene befogadása milyen sokszorosan közvetítetté vált. A Zeneakadémián az ember ül a nézőtéren, hallgatja a zenét, nézi a színpadon lévő előadót, és az marad meg neki belőle, amit az emlékezetében megőriz. A mobiltelefonok és óriáskivetítők kora előtt ez a popzenei koncerteken is így volt. A Szigeten viszont azt látom, hogy mindenki szinte folyamatosan veszi a koncertet az okostelefonjával, mivel azonban a tér óriási, és az előadó messze van, az okostelefonnal sokszor a kivetítőn lévő képet rögzítik. Vagyis a képről készítenek képet. Nem gondolom, hogy ez rossz, számomra, az X-generáció tagja számára mindenesetre különös. Az élő zenéhez fűződő másfajta viszonyt jelent, annak mindenféle konzekvenciájával.

ZL: Zavart téged, hogy Billie nem minden dalt élőben adott elő?

FG: Ez is X-generációs probléma, azt hiszem. Én még úgy szocializálódtam, hogy a popzenét is élőben játsszák a koncerteken. Mivel a mai popzene jó része számítógépen készül, rengeteg sávot és effektet pakolnak benne egymásra, így ez a zene gyakorlatilag reprodukálhatatlan élőben. Vagyis csak néhány sáv élő, Billie Eilish esetében a szólóének, a bátyja, Finneas által játszott valamelyik hangszeres szólam (billentyű, gitár vagy basszusgitár, mikor melyik) és a dob. A többi felvételről szól. Az ember könnyen jut arra a következtetésre, hogy micsoda hanyatlástörténet! Már az élő zene sem élő. De azt hiszem, sokkal inkább valamiféle paradigmaváltásról van szó. Ilyesmit érezhettek bő száz éve az akkori X-generációsok, amikor a színház mellett megjelent a mozi.

OPG: Nem tudtam nem észrevenni, hogy amikor Billie testvérét, Finneast mutatta a kamera, azonnal tudta mindenki, hogy ki ő. Ennek nagyon örültem, hiszen a közönség ritkán ismeri magát a világhírű énekes mögött álló zeneszerzőt. Mit gondolsz Finneas háttérmunkájáról?

FG: Azt hiszem, túlzás azt állítani, hogy egyedül Finneas volna a dalok szerzője, szerintem ez abszolút közös munka náluk. A produceri feladatokat ő végzi el, de maga az alkotói folyamat egy pingpongszerű jelenség, ahol ötletcsere zajlik a testvérek között. És gondoljunk arra, hogy Finneasnak vannak saját számai, amelyeket teljesen egyedül hoz létre, de azok valamiért mégsem annyira sikeresek, mint a húgával közös dalai. Ezért gondolom, hogy nem feltétlenül kell őket külön kezelni, együtt érvényesülnek ennyire jól.

ZL: Billie rengeteg díjjal büszkélkedhet: Oscar-díj, hét Grammy-díj, Golden Globe-díj, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Mit gondolsz, minek köszönheti sikerét, mi a „receptje”?

FG: Ha tudnám a „receptjét”, most valószínűleg nem itt ülnék. Nyilván nagyon tehetséges, jól énekel, a bátyjával remek számokat ír, senkiével össze nem téveszthető az énekstílusa és a hangzásvilága. És úgy tud népszerű dalokat írni, hogy azok egyáltalán nem a „rágógumi pop” álnapfényes, áltökéletes, idealizált világát képviselik, hanem a mai tinédzserek problémáira világítanak rá: az elszigeteltségre, a magányra, a tinédzserkorban jelen lévő démonokra, a testtudattal kapcsolatos küzdelmekre és így tovább. Mindezt mélyen őszintén adja át, amire a hallgatósága könnyen rezonál. És mivel ezeknek a problémáknak egy része minden korszak tinédzsereit érinti, azok is képesek lehetnek átérezni, akik korábban voltak tinédzserek, mint például én. Továbbá ott van a világsiker legfontosabb összetevője: a véletlen. Hogy jókor volt jó helyen. Vagy hogy pontosabban fogalmazzak: jókor töltötte fel az első számát a soundcloudra.

OPG: Hazánknak is van egy Billie-vel egyidős, nagy hatású sztárja: Azahriah. Látsz némi hasonlóságot a két előadó között?

FG: Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, mert Azahriah zenéjét – horribile dictu – nem ismerem. Több komoly kísérletet tettem rá, hogy meghallgassam a dalait, de nem ment. Sok mindent elolvastam róla, és elég világos, hogy miért nem: azért, mert az ő zenéjében minden benne van, és itt a „minden” szó szerint értendő, a legmenőbb mai popzenei trendektől a magyar mulatósig. Sajnos a mulatós az a stílus, amelynek egyetlen pillanata is kiégeti az agyam. Úgyhogy Azahriah nem az én zeném. Ettől még elismerem, hogy jól énekel, sok izgalmas vonása van a dalainak, és poptörténelmet írt a három Puskás Aréna-koncerttel Magyarországon. De a hihetetlen mennyiségű popzenei koncert, a hazai és nemzetközi sztárok korábban soha nem látott sikere valószínűleg összefügg a Coviddal. A lezárások után mindenki szeretné újra átélni a közösséghez tartozás élményét.

ZL: Egy világhírű előadó turnéja az érintett városok gazdasági életére is hatással van.

FG: Nem véletlen, hogy politikusok kérlelik a legnagyobb sztárokat, jöjjenek el az ő országukba/városukba a turnéjuk folyamán. A popkultúra elképesztő számokat produkál: Beyoncé és Taylor Swift turnéja, valamint a Barbie– és az Oppenheimer-film 8.5 milliárd dollárral járult hozzá az amerikai gazdaság növekedéséhez 2023 harmadik negyedévében. Ez harmincöt kisebb ország GDP-jét meghaladja. A számok jelzik, hogy milyen széles körben gyakorolnak hatást ezek a művészek, illetve alkotások, ami akkor is izgalmas jelenség, ha esetleg művészileg nem annyira jók. De pont Taylor Swift és Beyoncé zenéje esztétikai szempontból is remek, nem beszélve a két filmről.

#SZIGET2023