Fogadalomból hivatás

Interjú Kónya István lantművésszel

 

Kónya István előadóművészi karrierje mellett közel három évtizeden át dolgozott azért, hogy hazánkban a lant is helyet kapjon az intézményes kereteken belül tanítható hangszerek között. 1994 óta rangos magyarországi és határon túli fesztiválok keretében tartott mesterkurzusokat, majd munkásságának köszönhetően 2021-től alap– és középfokon, 2023 szeptemberétől pedig felsőfokon is elindulhatott itthon a lantoktatás. A Magyar Arany Érdemkereszt Polgári Tagozat kitüntetéssel elismert lantművészt többek között külföldi tanulmányai során szerzett tapasztalatairól, a hazai lanttanárképzés jövőbeli terveiről, és az előttünk álló koncertjeiről kérdeztem.

Molnár Ádám: Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a lanttal?

Kónya István: Gyermekkoromban zongoráztam, majd később, középiskolás éveimben kezdtem gitározni. A reneszánsz és barokk repertoár már ekkor is közel állt hozzám, és lelkesen gyűjtöttem L. Kecskés András és Benkő Dániel lemezeit. A legmeghatározóbb élményt főiskolás éveimben egy szombathelyi szólóest jelentette, melyet a Hágai Királyi Konzervatórium neves lantprofesszora, Toyohiko Satoh adott. Játéka annyira magával ragadott, hogy a hangverseny után elhatároztam: a koncert egyik darabját, John Dowland Pavane Lachrimae című művét 15 éven belül eljátszom egy hangversenyen. Úgy gondoltam, ha ezt sikerül teljesítenem, van keresnivalóm a pályán. A fogadalmamat hét év múlva sikerült valóra váltani.

MÁ: Azon az estén egy életre szóló mester-tanítvány kapcsolat, valamint egy fontos barátság is kezdetét vette köztetek.

KI: Így van, a szombathelyi koncertet követő nyáron szereztem magamnak egy lantot, és részt vettem a Benkő Dániel által szervezett Pannon Programok című rendezvényen. Ide Benkő számos nemzetközi nagyság között Toyohikót is meghívta, és mit ad Isten, mindketten Mihályiban, a Dőry kastélyban szálltunk meg. Gondoltam, ha egy éven belül kétszer is találkozom Magyarországon ugyanazzal a japán emberrel, az nem lehet véletlen. Meséltem neki a céljaimról, és a fesztivál ideje alatt minden nap átjött a szobámba, hogy segítsen a technikai alapok elsajátításában. 

MÁ: Mivel az 1980-as években Magyarországon még nem lehetett egyetemi szinten lantot tanulni, külföldi képzés után kellett nézned. Melyek voltak akkoriban a régizenei repertoár szempontjából a legjelentősebb intézmények?

KI: Már akkoriban is több nyugat-európai nagyvárosban működött régizene tanszék. A londoni és kölni iskolák mellett a két kiemelkedőbb „fellegvár” a bázeli Schola Cantorum és a Hágai Királyi Konzervatórium voltak. Előbbiben – mint a legrégebbi historikus előadói gyakorlattal foglalkozó intézményben – nagyobb hangsúlyt helyeztek a középkori és reneszánsz zenére, Hágában pedig a barokk repertoárra. Mivel Toyohiko az utóbbinak volt a professzora, oda jelentkeztem.

MÁ: Hogyan épült fel a képzés Hágában?

KI: A hollandok nagyszerű üzleti érzékkel hamar rájöttek arra, hogy nem csak a tulipánhagymából lehet kastélyt építeni… (nevet) A ottani zenekarok és művészeti intézmények – különösen az egyetemek – mind nagyon jó példák arra, hogy a jól szervezett, magas színvonalú kulturális élet gazdaságilag is előnyös az adott ország számára. A Hágai Konzervatórium régizene szakára már az 1970-es évek elején az akkori legnevesebb művésztanárokat sikerült meghívni. A már említett Toyohiko Satoh vezette a lantosztályt, a csembalistákat és orgonistákat Ton Koopman oktatta, a  barokk oboistákat pedig Ku Ebbinge. A tanszék meghatározó professzorai voltak a Kuijken-fivérek is: Sigiswald Kuijken barokk hegedűt, Barthold Kuijken barokk fuvolát, Wieland Kuijken pedig viola da gambát tanított. Nekik köszönhetően a tanszék működésének középpontjában a kamarazene állt, a közös zenélés volt a leglényegesebb. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy a hollandok egy nagyszerű „régizenei hálózatot” építettek ki. Nemcsak nyaranta szerveztek reneszánsz-és barokk zenei fesztiválokat, hanem év közben is; szinte minden héten koncertezett egy-egy historikus zenei „sztár” a repertoárnak megfelelő, valamelyik barokk templomban, vagy kastélyban. A kapcsolatrendszereknek köszönhetően hol a közönség soraiban, hol pedig közreműködő zenészekként mi, diákok is bekapcsolódhattunk ezekbe az alkalmakba.

MÁ: Hány hallgató tanult akkoriban a tanszéken?

KI: Mivel minden professzor óriási húzónév volt, rengeteg fiatal muzsikus jelentkezett a képzésekre a világ minden tájáról – az érdeklődők közel kilencven százaléka külföldi volt. Egyedülállóan magas volt a felvételi arány: nem követeltek túl sok előzetes tudást, tíz jelentkezőből nyolc-kilenc főnek általában sikerült bejutnia. Mindenkit felvettek, akiben láttak tehetséget a művészi és tanári pályára. Ennek köszönhetően az első két évfolyam mindig magas létszámmal működött – és minden hallgató igen magas tandíjat fizetett. A második év végén azonban volt egy eléggé komoly rosta: ekkor a kevésbé szorgalmas és kevésbé tehetséges diákok kiestek, és a felsőbb évfolyamokban csupán három-négy, valóban elhivatott hallgató maradt diplomázni. 

MÁ: Hogyan zajlottak a lantórák?

KI: Fontos tisztázni, hogy aki komolyabban tanul lantozni, annak nemcsak egy hangszert kell ismernie, hanem legalább négy különböző lanttípuson (reneszánsz- és barokk lant, arciliuto és chitarrone) kell boldogulnia. Toyohiko heti rendszerességgel tanított minket, a külföldi koncertútjait is úgy szervezte, hogy ne nagyon maradjanak el az óráink. Az első években a hangszertechnikát, korabeli előadói gyakorlatot és a szólórepertoárt tanultuk egyéni órákon, majd – mivel a kamarazenélés volt a tanszék motorja – egyre inkább előtérbe kerültek a csoportos continuoórák. Ilyenkor körbeültünk egy asztalt, és egy-egy adott számozottbasszus gyakorlatra mindenki mutatott egy lehetséges olvasatot – az aktuális felkészültségi szintjének megfelelően. Hasonlóan folytak egyébként Nigel North innsbrucki egyhetes continuokurzusai is. Egyszerűbb harmóniai feladatoktól kezdve nagyobb áriák kíséretének kidolgozásáig rengeteg 17–18. századi anyagot megismertünk, és kellő nyitottsággal egymástól is sok-sok ötletet kaphattunk ezeken az alkalmakon. 

MÁ: Miután Hágában megszerezted a diplomáidat, fontosnak tartottad, hogy itthon is létrehozz egy hasonló, kamarazene-központú régizenei műhelyt. Hogyan tudtad külföldi tapasztalataidat hasznosítani?

KI: Először 1993-ban keresett meg egy régi ismerősöm, Békefi Antal, hogy szervezzünk Kőszegen egy reneszánsz-és barokk zenei nyári kurzust. Ezen az alkalmon egy énekes, egy furulyás és egy gambás kollégámmal együtt tanítottunk, hiszen ezzel az apparátussal meg tudtuk szólaltatni a 16–17. századi repertoár jelentősebb részét. Legnagyobb meglepetésünkre kilencven hallgató jelentkezett a kurzusra, és ekkor ráébredtünk, hogy óriási igény van a munkánkra. Éppen ezért a következő másfél évet a szervezésre szántuk, hágai diáktársammal, Csalog Benedekkel összegyűjtöttük a legelhivatottabb tanárokat. Munkánk eredményeként 1995-ben már tizenkét oktatót sikerült meghívni, és több mint száz diákot tudtunk fogadni. Szombathelyi Régi Zene Nyári Akadémia címre keresztelt rendezvényünknek a helyi zenei szakközépiskola adott otthont, és reggeltől estig, sőt, még éjszaka is folyamatosan kamaráztunk, rengeteget tanultunk egymástól. Még két alkalommal rendeztük meg a nyári egyetemet, akkorra azonban már olyan nagy volt az érdeklődés, hogy maréknyi csapatunkkal nem győztük a szervezéssel járó rengeteg munkát.

Néhány év szünet után a Győri Nemzetközi Lant és Gitár Fesztivált, majd 2005-től tíz éven át a szintén szombathelyi Savaria Régi Zene Műhelyet irányítottam művészeti vezetőként. Ez utóbbin a közös muzsikálás mellett már az elméleti tudás gyarapítására, a szakirodalom megismerésére is nagyobb hangsúlyt helyeztünk. Rendszeresen tartottunk zenetörténeti előadásokat, Székely András zenetudós például a kezdetektől fogva mellettünk állt, és segített meglátásaival. Reggelente táncházzal indult a nap, a professzorokkal pedig szinte minden este koncerteztünk. Ehhez hasonló rendezvényt manapság Csíkszeredában szoktak rendezni: az ottani, nemzetközi hírű Régizene Fesztivál keretében minden júliusban hét-nyolc hangszeres és énekes kurzust tartanak a tíznapos Nyári Egyetemen. 2010 óta tanítom az ottani lantos és klasszikus gitáros jelentkezőket, és minden évben telt háznak örvend az osztályunk.

MÁ: A nyári kurzusok mellett 2022 szeptemberében elindíthattad zeneiskolai osztályodat, majd egy évvel később egyetemi szinten is kezdetét vette a lantoktatás.

KI: Első lépésként írni kellett egy tanmenetet a hangszerhez, majd a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetségének elnökhelyettese, Bokor György segítségével a lant is felkerült a zeneiskolában tanítható hangszerek listájára. Ezután hívott meg a Szabolcsi Bence Zeneiskolába Peltzer Ferenc igazgató úr, és jelenleg is az V. kerületben működik az ország első és jelenleg még egyetlen zeneiskolai lantosztálya. Az alapfokú oktatás sikere nyomán dr. Vas Bence, a Pécsi Tudományegyetem dékánhelyettese is megkeresett, és felajánlotta, hogy a Művészeti Intézetben elindíthatnánk a felsőfokú lanttanárképzést. Hágai mintára holisztikus tanmenetet állítottunk össze, tehát a főtárgy mellett én tanítom a kamarazenét, a hangszertörténetet, sőt, a zeneelméletet is lanton tanuljuk. Ez utóbbi – vagyis az, hogy az elméleti tudást a saját hangszerünkön tudjuk alkalmazni – a continuojáték szempontjából különösen fontos. Emellett elengedhetetlennek tartottam, hogy a magyar zenei múltunk is hangsúlyosan jelen legyen a képzésben: Bakfark Bálint, Tinódi Lantos Sebestyén és a pozsonyi származású Hans Newsidler csak három név a számtalan, magyar kötődésű lantos közül. Az ő műveik mellett részletesen foglalkozunk a népi eredetű, valamint nyugat-európai forrásokban fennmaradt korabeli magyar és magyar vonatkozású zenei anyagokkal. Nagy szó, hogy majd’ harminc évnyi munka után elindulhatott ez a képzés.

MÁ: A tanítás mellett folyamatosan koncertezel is. Milyen hangversenyek várnak Rád a közeljövőben?

KI: 2002 és 2022 között nagyjából félszáz szóló-és kamarakoncertet adtam a Budai Vár Gótikus Termében. Részben ennek folytatásaként a feleségemmel tavaly elindítottuk a Budai Lantszalont, melyet mindig saját otthonunkban rendezünk meg. A hiánypótló koncerteken felelevenítjük a 16–18. századi szalonok világát, hiszen akkoriban is kisebb szobákban, tíz-húsz fős közönség előtt zajlottak a lantkoncertek. Az elmúlt évben hat telt házas estét szerveztünk, így a nagy sikerre való tekintettel november 15-én, szombaton folytatjuk a második évadunkat. Ezen az alkalmon barokk főúri udvarok komponistáitól, Weiss-től, Visée-től, Gallot-tól és Weichenbergertől játszom válogatást, majd egy kötetlen beszélgetéssel zárjuk a garantáltan jó hangulatú estét.

A cikk a Papageno oldalán is megjelent.