Január 8-án, Vidovszky László Schroeder halála című ikonikus kompozíciójával nyílt meg az idei Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál. Zongorán Balog József játszott, aki mellett három zeneszerző, Balogh Máté, Dargay Marcell és Tornyai Péter működött közre.
Kortárs művek esetében különösen szerencsés, ha az előadást aktív eszmecsere előzi meg, a publikum ugyanis kulcsot kap az elkövetkezendő darab zenei világához. Az est házigazdája, Fazekas Gergely átfogóan mesélt a zenemű részleteiről, ezt egészítette ki Gryllus Samu ismertetője, aki nem mellesleg a fesztivál egyik alapítója. Megerősítették, hogy az 1975-ös kompozíció a magyar zenetörténet jelentős darabja, egyfajta „zenés színház”, amelynek két központi eleme a zongorista fel-alá skálázó játéka, valamint a három asszisztens munkálkodása, akik különféle tárgyakkal preparálják a hangszert, folyamatosan átalakítva annak hangzását. Fazekas emellett világossá tette, hogy a címszereplő Schroeder nem más, mint a Peanuts képregénysorozat Beethoven-mániás kisfiúja, akit kizárólag a gyakorlás (és a baseball) érdekel.
A színpadkép szokatlan látványára hagyományos keretek között a közönség bizonyára kíváncsi morajlással reflektált volna: a pódium közepén álló, leemelt fedelű zongora körül három kisasztalon, gondosan előkészített sorrendben várakoztak a preparáció kellékei. A darab kezdetén a Nagytermet teljes sötétség lepte el, a világítás pusztán a történésekre összpontosult. Az ember óhatatlanul bűvészprodukciók képére asszociált, habár szemfényvesztésről ezúttal szó sem esett.
Balog József ihletett figyelemmel kezdett bele a szakadatlan skálázásba. Először a jobb kéz kromatikus játékának lehettünk tanúi, majd bekapcsolódott a bal kéz is, apránként teret engedve a váltott kezes zongorázásnak. A mű koncepciójában a gyors futamokat az állandó, hatoktávos ambitus keretezi, jellegük azonban minden felmenetelkor megváltozik. A sokszínű hangsorkészlet már önmagában is kizárja a monotonitás lehetőségét: egyszer a bartóki hangzásvilág felé mutat, máskor jazzetűdök benyomását kelti, miközben a nyugodtan formálódó zenei anyag ciklikusan ismétlődik.
Pár perc után Dargay Marcell elhelyezte az első alkatrészt a hangszer belsejében, ezzel elindította a preparáció szüntelen menetét, amelyet később Tornyai Péter, majd Balogh Máté folytatott. Elsőként a húrok közé ékelt csavarok alakították ki a sajátos hangszínt, elnyúlt, fémes zengést kölcsönözve a zongora hangjának. Ezek mérete a masszív basszuscsavaroktól egészen apró változatokig terjedt. A fiatal zeneszerzők pontosan meghatározott rendben formálták a hangszínt, és az immáron romantikus akkordfelbontásokat és dekoratív futamokat gyöngyöző zongorajátékban egyre többször zendült meg új kíséret: a mély húroknál gongszerű effektus jelentkezett, míg a magasabb regiszterek vibrafon- vagy harangjátékszerűen szóltak. Az összhangzást Balog József technikás pedálvibratója tovább gazdagította.
Egyre sajátosabb arculata bontakozott ki a zenének, mire sor került a második színezőréteg alkalmazására: a segédek különböző papírdarabokat és műanyag tipliket (dübeleket) illesztettek a csavarok közelébe, ezáltal az együtthangzás száraz, fás dobolással bővült. Az eseménydús előadás magas fokú koncentrációt és precizitást igényelt a preparátoroktól, hogy a kalapácsok fel-alá száguldását elkerüljék, és az optimális pillanatban rögzítsék a kiegészítőket. Hadd emeljem ki az operatőrök derekas munkáját, akiknek köszönhetően bepillantást nyerhettünk a színes jelölőcetlik, valamint a hangszer belsejéből kiálló kacatok alkotta „barkácsműhelybe”.
A pianisztikus skálákat lassanként háttérbe szorította az ütős jelleg, csupán a magas hangoknál fedezhettünk fel továbbra is eredeti zongoraszót. Az ostinato dobolásban tisztán megmutatkozott Balog József fáradhatatlan, mégsem gépies tempótartása, ahogyan maximális lélekjelenléttel uralt hangszerkezelése is. Élénk történések közepette jutottunk el a végső fázishoz, amely vizuálisan leginkább operációra hasonlított: a maszkos sebészek óvatos mozdulatokkal, csipeszek segítségével préseltek szivacsdarabkákat a kalapácsok és a húrok közé. Percről percre került egyre inkább túlsúlyba a csend, végül a komplex hangzás utolsó összetevőjeként megjelent az aktív zenei szünet. A közönség lélegzetvisszafojtva várta az elkerülhetetlen végkifejletet, a teljes elnémulást.
A szem és a fül végleg ellentmondásba keveredett: a játékos – akit egy-két beragadt billentyű sem hátráltatott – nagy energiával skálázott a csaknem szótlan hangszeren. Transzcendens világba érkeztünk, ahol a szórványosan előforduló hangok az eső békés kopogására emlékeztettek. Egyszer csak véget ért a versenyfutás az idővel, a halál beteljesedett. A zongora végleg elhallgatott, a színpad és a művészek árnyba borultak, a levegő pedig megállt – a teremben és a képernyők előtt egyaránt.
A Schroeder halálát valamennyien a magunk módján értelmezhetjük: felfoghatjuk ironikusan, kereshetjük benne a nyugati zenetörténet rejtett utalásait, esetleg tényleges elmúlásként is tekinthetünk rá. Vidovszkynak is megvan a saját magyarázata, miszerint a minimalizált képregényvilágban Schroeder figurája jelképezi a modern zenészsorsot, és azt, hogy a klasszikus zene mennyire elszakadt a való élettől. A félórás produkció székéhez szegezte az embert, elképesztő hatása múlhatatlan. Éljen a képregényhős, akinek halálával a zene ismét halhatatlan magasságokba emelkedett!
Komáromi-Nagy Márton
2021.01.08. 19:00, Vidovszky László retrospektív est I. (az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál nyitókoncertje), élő közvetítés a Zeneakadémia Nagyterméből
