Tavaly, 2024. december 12-én az év egyik legfontosabb hangversenyét hallhattuk a Zeneakadémia Nagytermében. Fejérvári Zoltán arra vállalkozott, hogy előadja Johann Sebastian Bach összes billentyűs partitáját. Azon az estén az első négyet tűzte műsorra. A darabokat sajátos sorrendbe helyezte, és csak a koncertet hallgatva vált nyilvánvalóvá, hogy a zongorista igen megfontoltan építette fel műsorát. A sorozat ugyanis nem olyan értelemben alkot egységet, mint ahogyan Bach hegedűre vagy csellóra írt partitái, szvitjei. A hagyományos szvittételek mellett mindegyik eltérő nyitótétellel indul, illetve szerkezetükben, stílusukban is sajátosak. Ha elég invenciózus és rátermett a zenész egyéniség, ez a sokszínűség utat nyit a szabadabb interpretáláshoz: az egyes partiták közötti összefüggéseket meghaladva más darabokhoz nyúlhat inspirációért, Fejérvári elmondása szerint olykor Bach zenekari szvitjeiből merített ihletet. A hangverseny lényegében Bach zenéjének ünneplése volt. A kíváncsiság és befejezésérzet légköre fogadta Fejérvárit 2025. január 31-én, a koncertsorozat második részén, amelyen elhangzott Bach 5. (G-dúr) partitája (BWV 829), a h-moll francia nyitány (BWV 831), illetve a hatodik, egyben utolsó (e-moll) partita (BWV 830). A korábbi hangverseny sikerét az is mutatta, hogy ezúttal a színpadon is voltak ülőhelyek. Mondani sem kell, teltházas koncert volt.
A G-dúr Praeambulum tétel könnyed bevezetése volt az egyébként túlnyomó többségben moll hangnemű műsornak. A koncerthallgató Fejérvári játékát először akár ,,túl finomnak” mondaná. Azonban, mint amikor hirtelen egy sötét szobába lépünk, és látásunk eszköztelenné válik, a hallásunk hasonlóan eltompult az ilyen mértékű kifinomultság felé: idővel a sötétségben formák és távolságok jelennek meg. Fejérvári dinamikái rendkívül jól kalkuláltak, alsó határai szinte végtelenek. Az intenzitás spektrumában hasonlóan hatalmas eszköztár áll rendelkezésére: ,,bárhonnan” képes hangot indítani, képezni. Fejérvárit a személyiségéből eredendő dramaturgiaérzete, a struktúrára és strukturálásra való igénye teszi kiemelkedő művésszé. Saját elmondása szerint ezek a tánctételek ,,építmények”, így minden apró részlet elengedhetetlen. A hallott végeredmény mégsem hatott száraz intellektuális fellengzésnek. Sokkal inkább tudatosan szabott folyamatok drámai és retorikai előadása volt, ami nem hordozott magában semmi stílusidegen vonást. A Steinway zongoránál ülve nem volt célja a historikus játékmód – az erre való szándéka ugyanis kimerült a pedálok látszólagos mellőzésében. Sokkal inkább a repertoár alapos ismerete, a barokk zenében való otthonos mozgása volt a garancia interpretációja hitelességére. A modern hangszer nehézkességét, természetellenességét a két kéz önálló agogikája, egymással való ,,kamarázása” oldotta fel. Az előadásból kiemelendő a G-dúr partita záró Gigue tétele, aminek fúgatémája még a szünetben is visszaköszönt.
A h-moll francia nyitány a két partita vízválasztójaként szerepelt a műsorban, ugyanakkor stílusában és hangvételében kontrasztként szolgált a G-dúr partitához. Meg kell említeni a fantáziadús díszítéseket és improvizatív elemeket, amelyek bár ebben a francia stílusú zenében tetőztek, egyébként az egész koncertet gazdagították. A címadó Ouverture tételben Fejérvári Zoltán a tradíciót meghaladva a tolópedált sem félt alkalmazni, ezzel visszaadva a kétmanuálos csembaló eszköztárát: a concertáló és szólóállások így hangszínben is elváltak egymástól. Nehéz egyetlen emlékezetes tételt kiemelni. A Courante szövevényes, nemes dallamai csodálatot parancsoltak, a Gavotte megcáfolta az állítást, miszerint csupán stilizált tánctételekről lenne szó – valójában ezek a valaha írt legeltáncolhatóbb zenék –, a Passepied színpadi drámaiságot idézett meg, a Sarabande – az egykor erotikus vonásokat hordozó tánc – átszellemült, intim atmoszférája gyönyörködtető volt. A darab utolsó tétele a partitákban megszokott Gigue helyett itt egy Echo. Ez a két tétel nem tartalmaz fugális elemeket, ellenben az 5. és 6. partita zárótételeivel. Így a műsorba ékelt ,,idegen” szám, a h-moll francia nyitány egyúttal pihenőt is nyújtott a másik két darab között, amelyeknek fúgái és zenei komplexitása akár fárasztóan hathatnak a közönségre. A színház és tánc világa jelent meg ebben a műsorszámban, amihez Fejérvári mesterien alkalmazta az éneklő tónust. A felépített dramaturgia érezhetően itt volt a legátütőbb: a zenei anyag fokozása végig fenntartotta a feszültséget.
A szünetet megannyian a döbbenet hatása alatt töltöttük: hogyan lehet a hallottakat még tovább fokozni? A sorozatot záró nagyszabású e-moll partita elsöprő erejű volt. Minden szempontból a legösszetettebb partita, amit két, fúgát tartalmazó tétel keretez. A nyitó Toccata komor felütése volt a zárószámnak, az eddigre megedzett fülek örömmel fogadták a fúgát. A sajátosan páros lüktetésű Gigue (Fejérvári korábbi demonstrálásában előadható páratlanul is) méltó zárópontja volt az estnek, és így a sorozatnak is. Fejérvári Zoltán játékát hallgatva világossá vált a barokk mester zenei nyelvezete: zárlatok által tagolt szövet ez, aminek ívét az elindított és lekerekített frázisok adják. Az, hogy ez a szinte matematikai struktúra milyen változatos, mennyi lehetőséget rejt magában, minden Bach-hallgatónak evidens. Mégis ezen az estén Fejérvári által szintet léptünk, szűk két órára beavatottakká váltunk.
Éry Botond Medárd
Bach szólóban: Bach összes partitája/2; Fejérvári Zoltán zongoraestje, 2025. január 31. 19.30, Zeneakadémia, Nagyterem
