Hová érkezik végül, aki birodalmak határán egyensúlyozik? Mi lesz annak a sorsa, aki beleszeret a halálba? A kiméra (La chimera) című film misztikus kötéltánc a fényt és sötétséget, álmot és ébrenlétet, életet és halált összekötő vékony fonálon. Az ígéretes tehetségű fiatal olasz rendezőnő, Alice Rohrwacher 2023-as alkotása idén április 4-én került a magyar mozik műsorára.
A történet előrehaladtával egyre világosabbá válik előttünk, amit kezdetben még csak sejtünk: a Josh O’Connor által alakított brit „varázsló” – aki különleges képességei révén egy etruszk sírokat fosztogató délolasz bűnbandát segít a temetkezési helyek megtalálásában – valójában elhunyt szerelme után vágyakozva kíván újra és újra farkasszemet nézni a halállal. Vakmerősége nemcsak testi épségének folyamatos kockáztatásában és tevékenységének illegális mivoltában, hanem spirituális értelemben is megmutatkozik, hiszen – amint az a filmben többször is elhangzik – nem az élők szeme számára készült értékek megbolygatásával foglalkozik. A főhős ennek teljes tudatában egy idő után nem véletlenül távolodik el a pusztán anyagias céloktól vezérelt sírrabló társaitól.
Izgalmas kontrasztot képez a gyásztól érzelmileg bénult, a mindennapok valóságától eltávolodott főszereplő melankóliája és a körülötte lévő olasz baráti társaság harsány vitalitása. A közeget gyakran a protagonista szemszögéből érzékeljük, amely ezáltal hol megmosolyogtatónak, hol lázálomszerűen groteszknek hat. Ezt a szubjektív perspektívát erősíti, ahogyan a rendező a hanghatásokkal operál, a rendkívül szenzuális alkotásnak ugyanis fontos eleme a kiváló hangmérnöki munka.
Mindenképp fontos kitérni A kiméra különlegesen szép képi világára, amely kétségkívül a legerősebben járul hozzá a nézőt ellenállhatatlan erővel beszippantó atmoszféra létrejöttéhez. Rohrwacher a klasszikus művészfilmekre jellemző líraisággal bánik a színekkel és a fényekkel, a bensőséges premier plánokkal. A színészek arcjátéka végig kiemelt szerepet kap a vásznon, ebből a szempontból is rendkívül szerencsés választásnak bizonyult Josh O’ Connor: alakításának magával ragadó természetessége folytán mintha a ,,ne csinálj semmit!” közismert rendezői instrukció iskolapéldáját tapasztalnánk. A belső és külső benyomások mindenfajta mesterkéltség nélkül, szinte maguktól jelennek meg a mimikájában.
A titokzatos álom-logika szerint működő asszociatív montázsok teremtik meg a film sajátos szimbólumrendszerét. Visszatérő elemek az ég és föld között szabadon, angyali közvetítőként közlekedő madarak, vagy a mitológiai motívumként értelmezhető fonál, amely a főhőst a sötétségből a fényre vezeti. Az ókori kultúrából vett allúziók végigkísérik a filmet. Nem véletlenül szólal meg már az első percekben Monteverdi Orfeójának prológusa, amely világos utalás arra, hogy A kiméra valójában az Orfeusz-mítosz modern kori feldolgozása, a meghalt kedveséért az alvilágba alászálló főhőssel. Azokat a jeleneteket, amelyekben a főszereplő a szellemek birodalmával kerül kapcsolatba, gyakran látjuk fejjel lefelé. Ezzel a képi megoldással a földi élet valósága a túlvilág tükörképeként értelmeződik.
Bevallom, nehéz fékeznem a filmélmény okozta elragadtatottságomat. Mind tartalmilag, mind esztétikailag különlegesen érzékeny, a vizuális történetmesélést egyedi módon magában foglaló alkotásról van szó, amely korunk aktuális problémáitól bátran eltávolodva az univerzalitás és a szakralitás problémáit feszegeti. A film cselekményének ideje nincs konkretizálva – úgy érezhetjük, hogy szinte bármikor játszódhatna. Mindezt szintén alátámasztják a vásznon megjelenő tárgyak, jelmezek és helyszínek rusztikus időnkívülisége, ami rávilágít arra, hogy a film témája az emberiséget kezdetektől foglalkoztató kérdés: van-e átjárás a földi élet és a túlvilág között?
Juhos Fanni
