Brahms és a bölcsődal (azaz Wiegenlied) szavak hallatán a legtöbben valószínűleg a híres, op. 49-es dalra asszociálunk, a szerző életművében azonban nem ez az egyetlen ilyen mű, az op. 91-es két brácsadal közül ugyanis a második a Geistliches Wiegenlied (Áhítatos bölcsődal) címet viseli. Az opusz érdekessége az, hogy a szerző zongorára, alt hangra és brácsára komponálta, a szokatlan apparátus pedig abból fakad, hogy a darabot Brahms a Joachim-házaspárnak írta: a brácsa szólamot az egyébként hegedűsként ismert Joseph Joachim, az altot pedig felesége, Amalie Joachim számára.

A Geistliches Wiegenlied értelmezhető úgy, mint egyfajta „dal a dalban”: az énekszólam mellett a brácsa zenei anyagában is felfedezhető egy dal, amelynek szövegét fel is tünteti a komponista a kottában a vonósszólam alatt. A kottát ismerve egyértelműen beazonosítható, hogy a vonóshangszeren megszólaló dallam a Josef, lieber Josef mein kezdetű, eredetileg latin nyelvű himnusz. Ezzel a gesztussal a szerző egyfelől Joseph Joachim barátját szólítja meg, másfelől láthatatlan asszociációs mezőt teremt: a csupán dallam formájában megjelenő idézet szövege óhatatlanul hozzájárul a darab mondanivalójának értelmezéséhez (mégis „láthatatlan”, hiszen a dallamot nem ismerők és a művet kotta nélkül hallgatók számára az idézet rejtve marad).

Miről is szól a két dal? Az alt hangra komponált anyag elbeszélője Mária, aki arra kéri az angyalokat, hogy a szélben csapkodó lombokat csendesítve biztosítsák gyermeke álmát, majd Jézus későbbi szenvedéseire is utalva arról énekel, milyen fáradt a kisded a világ bánatától. A brácsán megszólaló dalnak pedig szintén Mária az elbeszélője, aki József segítségét kéri fia bepólyálásához. Az archaikus, 6/8-os metrumú dallam ringatózásával, nyugodt és kiegyensúlyozott hangulatával megidézi a gyermekét altató anya képét, és eredeti formájában csak a tétel végén tér vissza, ezzel hozva létre keretes szerkezetet. Töredékei azonban a darab különböző pontjain is elhangzanak, például hangszeres közjátékként az egyes strófák között.

A brácsaszólam által megteremtett nyugodt hangulat nem vonul végig az egész művön. A békésen induló altató hamarosan a kinti időjáráshoz hasonlóan „viharossá” válik: Mária éneke megtelik nyugtalansággal és fia jövője miatti aggodalmával. A hevesebb érzelmeket ugyanakkor megszakítja a brácsán megszólaló régies dallam, amely egyfajta nyugvópontként is értelmezhető az egyes strófák között, akárcsak az azokat lezáró refrének: az éneklő Mária a „stillet die Wipfel, es schlummet mein Kind” („csendesítsétek lombjaitokat, elszenderült a gyermekem”) szavakkal zárja az egyes versszakokat. A refrént felriadásként is értelmezhetjük, amelyben az aggódó anya arra emlékezteti magát, hogy érzelmei nem lehetnek túl hevesek, mert felébresztheti az éppen elszenderedő csecsemőt. A kompozíció végén azonban látszólag nem az aggodalom kerekedik felül: az utolsó refrén után teljes egészében tér vissza a brácsadallam, azzal a megnyugtató érzéssel, hogy az angyalok meghallgathatták Mária könyörgését és lecsendesítették a hangos lombokat, ezzel együtt az anyai szív aggodalmait is, békés álmot biztosítva az alvó Jézusnak.

Ádány Rebeka