Az alábbi írás a modern művészet underground típusú, de igen népszerű ágába tartozik, amelyben az individuális lélek panasza univerzális kifejezőeszközökkel párosul – a szöveg előadása során. A zenei utalásokkal gazdagon átszőtt tartalom humort, játékot és keserű melankóliát egyaránt magába foglal. Pinthér Anna slam poetry műfaját gazdagító, Op. 1 című alkotását olvashatjátok.

Op. 1.

úgy döntöttem, megmutatom ezt a szöveget és kockáztatok – a mi kockánk már úgyis régen el van vetve,
mert okostelefonok nélkül minden találkozásunk John Cage négy perc harminchárom másodperce
minden (úgynevezett) barátom egy zenemű, és sajnos egyre több a műzene
népdalnak hazudják magukat, nehogy mulatósnak tűnjenek
és persze, értem, hogy nem minden ízlés közt lehet meg a szinkrónia,
de mindegy, hogy ennek ellenére fejlődnek az emberi kapcsolataim
ha a végén mindegyik Schubert nyolcadik (befejezetlen) szimfónia
magyarázhatjuk ezt azzal, hogy az emberek jönnek-mennek,
de a zeneszerzőt sem rúgnák ki, ha az egyik hang mellémenne

mégis tollal írtok rapszódiát, és radírozni nincs esélyem,
sorra vesztem el az azthittemhogybarátaim,
mint a fonalat, ha épp egy Schönberg partitúrát nézek
szóval most hozzátok beszélek, kedves azthittemhogy, eltávolodtunk, nincsidőnkegymásra, gyakrankibeszéllek és mindenfélejelzőkkelillettelek „barátaim”:
nem oké, hogy amire a magánéletem a legjobban hasonlít, egy szimfónia
(azaz jó ideje az egyik legjelentősebb zenei műfaj, amivel élete során mindenki legalább egyszer megpróbálkozik, és persze sikerként könyvel el
az is, aki nem ért hozzá, és a pletykák szerint az is, aki még csak hozzám sem ért
és értem én, hogy többtagú zenekarra szánják
de jelen esetben a főtéma szólóhangszerre írt)
Huszonegy éve pörög ez a lejátszási listámon, és nekem állandóan be van dugva a fülem
már az óvodában is utáltak, mert ők azt akarták, furulyázás helyett legyen inkább játékszünet
évek óta megy félre statikusan minden egyes harmónia

azon gondolkozom,
talán csak azért nem hallgat ma senki komolyzenét, hogy ne kelljen azon aggódnia
ez mennyire szól róla is, és mert akkor rájöhetne,
hogy hiába próbálnak kitartani egyenesen állva ketten
a végén csak a két záróvonal lesznek a kotta végén egymás mellett
tudod, ha nem figyelsz valakire, nem válasz a „nem értem”,
se nem megoldás az első apró bajra a
pa-pa-pagenából lett pa-pa-papakolj el, és menj el végleg

de már értem
hiszen ha a zene matematikaalapú művészet,
ez nem feltétlen vallomás, csak egy avantgárd csendélet:
mert semmi másról nem volt szó, mint hogy egybevágott két négyzet
a téma eltűnt, majd visszajött – belőlem csinált ostobát
ez így sosem lesz szeretkezés, csak egy szext hangköz a zongorán
(vagy ha mégis, nem úgy, ahogy gondolnád:
érzékiség helyett maradjon a hat lépés távolság)

tudod, egyszer a tanárom azt mondta nekem, egy összhangzattanpéldába csak azt írjam bele,
amiben teljesen biztos vagyok – én hülye meg, látod, írtam rólad egy összhangzattanpéldát
az előjegyzés két keresztnév, akik egyre gyakrabban modulálnak beszédből fikuszokba,
amiket azért vesznek, hogy ne legyenek egyedül,
meg mert ők is csak arra kellenek, mint egy szobanövény

ereszkedő szekvenciamenet az egész
ugyanaz ismétlődik, valahogy mégis egyre mélyebb lesz,
hát akkor miért nem érted meg, hogy ha ő keresztet tesz a h elé,
az neki annyit tesz, még hisz, míg neked csak annyit: hiszti
és miközben veszekedtek, átlépitek azt a bizonyos szeptimet
és utána? utána rájöttök, hogy mindent rosszul csináltok
mert egy átmenő szeptim után az első fok mindig hiányos
üresen érkeztek oda, ahonnan indultatok: minden kapcsolatból ennyi lesz
mellkasukban üres félkották mennek reggelente dolgozni és utálják az életük

én is voltam így, míg negyeddé nem színeztek
és előjegyzések helyett inkább valaki eljegyzett
nincs rá semmi titok, maximum egy tanács:
mielőtt szívbillentyűkön játszanál, hangold be a zongorád
még akkor is, ha a hangok közti különbség hallhatóan hajszálnyi
mert nem elég, ha van egy hangszered, meg is kell tanulni használni

Pinthér Anna