Többek között szimbolikája miatt tartozik kedvenc filmjeim közé a V mint vérbosszú. Míg képi világa és zenéjének elsöprő ereje maradandó élményt hagy a nézőben, addig a történet olyan társadalmi-politikai kérdéseket vet fel, amelyek ma is fontosnak bizonyulnak.

A film 2005-ben készült James McTeigue rendezésében és a Wachowski testvérek forgatókönyvére, amely Alan Moore és David Lloyd azonos című képregényén alapul. A történet a közeljövő disztópikus Londonjában játszódik, ahol Adam Sutler (John Hurt) és pártja uralkodik az általuk gondosan felépített totalitárius diktatúrában. Ez ellen lázad a Guy Fawkes-maszkot viselő különös férfi, V (Hugo Weaving) is, aki saját sorsáért akar bosszút állni a rendszeren, valamint fel akarja ébreszteni a fásult, megfélemlített és félrevezetett embereket.

A cselekmény két karakter nézőpontján keresztül bontakozik ki. Egyikük Evey Hammond (Natalie Portman), aki a BTN nevű (propaganda)televíziónál dolgozik. Egy este, az éjszakai kijárási tilalmat megszegve siet hazafelé egyik barátjától, amikor két pártkatona − hatalmával visszaélve − erőszakoskodni kezd vele. Miután a titokzatos álarc mögé rejtőző V megmenti, Evey szemüvegén keresztül követhetjük végig a férfi cselekedeteit: nemcsak múltjára, hanem a rendszer működésének és felemelkedésének sötét titkára is fény derül. Egy harmadik karakternek köszönhetően a hatalom oldaláról is ráláthatunk az eseményekre, Finch felügyelő (Stephen Rea) ugyanis a V utáni nyomozás vezetője. Ő a rendszer tipikus kiszolgálója, lehajtott fejjel teszi a dolgát, ám a nyomozás során rádöbben a kormányzat bűneire és megtagadja az engedelmességet.

A film egyik erőssége az, hogy a színészek remek alakítása által a kissé sablonos szereplők élettel teli, erős karakterekként jelennek meg a filmvásznon. Hugo Weavingről például kiderül, hogy maszk mögött, csupán a hangjára és a testbeszédére támaszkodva is fantasztikus színészi teljesítményt képes nyújtani. Natalie Portmannel alkotott párosuk jól működik, ráadásul a színésznőről újfent bebizonyosodott, hogy több egysíkú sci-fi/fantasy naivánál. Stephen Rea kiválóan megeleveníti a mindig egy lépéssel az üldözöttje mögött járó, de ebbe beletörődő felügyelőt, aki mondhatni hamleti módon küzd a rábízott feladattal. Itt szeretnék visszautalni a címben említett színházi szimbolikára, ami számomra egészen lenyűgözővé és egyedülállóvá teszi a filmet: V-nek tulajdonképpeni személyisége, valamint látható emberi külalakja nincs, így remekül megszemélyesíti azt az eszmét, amit képvisel. Ehhez kapcsolódnak emberfeletti képességei, valamint egyedi beszédmódja is. A pazar dialógusok és a kiemelkedő monológok szintén színházi minőséget és színvonalat eredményeznek (főleg V esetében kap különösen nagy szerepet az alliteráció és a már-már szépirodalmi igény). Rengeteg mondatot idézhetnék szállóigeként, ami számomra azért különleges, mert ilyen hatást, ennyire erőteljesen eddig csak Az ember tragédiájánál tapasztaltam. Ezen kívül a kereszténységet idéző újjászületés-motívum, Csajkovszkij-nyitányra felrobbanó épületek, továbbá remek érzékkel és ízléssel megrendezett akciójelenetek teszik még sokszínűbbé az élményt.

Végül, de nem utolsósorban Dario Marianelli zenéje komoly kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy mitől működik jól egy-egy film aláfestése, ugyanis egyetlen dallamot sem tudnék eldúdolni a filmből, mégis megrendítő a zene hatása. Egyszerű, sallangmentes, könnyedén felismerhető dallamok nélkül is olyan hangulatot és feszültséget teremt, amellyel rendkívüli módon támogatja a vizuális élményt, és amelyet érdemes lenne az alkalmazott zeneszerzés iskolapéldájaként tanítani.

Sajnos a film megjelenése óta semmit sem vesztett politikai aktualitásából, így ma is alkalmazható rá a klisé: sohasem késő megismerni.

Gulyás Gergely