Interjú Hartmann Domonkossal, Junior Prima díjas csellóművésszel, a DuoDomo tagjával


Hartmann Domonkos és Csabay Domonkos mindössze szűk másfél éve, 2021 augusztusában találkozott először Nagymaroson, Arnóth Balázs nyári kamarazenei műhelyében. Ez az első közös zenei élmény olyannyira pozitív tapasztalat volt számukra, hogy úgy döntöttek, intenzívebb együttműködésbe kezdenek: megalakították a DuoDomót, és sikert sikerre halmoznak. Ezúttal a csellista tagot, Hartmann Domonkost kérdeztem versenyekről, művekről, interpretációkról, valamint arról, egyáltalán miféle szerepet vállalhat egy cselló-zongora duó a jelenkori zenei életben.

Németh Kira: Áprilisban Lyonban, novemberben pedig Birminghamben lettetek versenygyőztesek. Mi a sikeretek titka?

Hartmann Domonkos: Bár a személyiségünk bizonyos szempontból nagyon eltér, és mindkettőnknek eléggé határozott véleménye van a dolgokról, egyikünk sem az a fajta ember, aki a saját igazát szeretné érvényesíteni a duóban. Mindketten pont egészségesen vagyunk önzők, és pont egészséges mértékben engedünk teret a másik elképzeléseinek. Szerintem ez a nyitottság a titkos fűszer. Most, hogy egy ideje rendszeresen együtt játszunk, kezdjük megismerni egymás intenciót, preferenciáit, előadói jellemét, azt, mit hogyan lát jónak a másik, és mindezt miképpen fejezi ki. Ezt ösztönösen elfogadjuk, így nincs az, hogy „két dudás nem fér meg egy csárdában”.

NK: Miért tartod ennyire fontosnak a megmérettetéseket?

HD: Manapság a versenyzés nagyon fontos eszköz egy zenész életében, mert ez a kapcsolatépítés elsődleges fóruma. Birminghamben tulajdonképpen a mai brit kamarazene kulcsfiguráival találkoztunk, akik szinte mindenhol jelen vannak az ottani koncertéletben. A főszervező például Daniel Tong zongoraművész volt. És a csellista zsűritag, Gemma Rosefield is mondta, hogy bármikor írjunk neki, ha segítségre van szükségünk, vagy ha bármi kérdés felmerül bennünk, ő örömmel áll a rendelkezésünkre. Emellett nyertünk egy olyan díjat ezen a versenyen, aminek az a lényege, hogy a szervezők szerződést kötöttek bizonyos ügynökségekkel, akik különböző helyekre hívnak majd minket játszani. Ugyanez Lyonból megvalósult már, ugyanis részt vehettünk előadóként egy francia fesztiválon, Chirens-ben. De máshonnan is érkeznek a felkérések: a Magyar Intézet Brüsszelbe hívott meg minket a nyárra, és koncertezhetünk majd a Művészetek Völgyében is. Tehát így, hogy elterjednek a kamaraversenyeken elért eredményeink, itthon és külföldön is egyre inkább felfigyelnek ránk – arra, hogy létezik ez a DuoDomo, és érdemes lehet játszani hívni.

NK: Ezek szerint állandó formációként képzelitek el magatokat? Hisz a cselló-zongora duó nem éppen a legelterjedtebb műfaj, és a koncertprogramokban sem kap helyet túlzottan gyakran.

HD: Mindketten úgy gondoljuk, hogy a szólista élet szép és izgalmas, de rendkívül stresszes és magányos műfaj. A duó valahogy sokkal emberibb, lélekőrzőbb, és ez mindkettőnknek nagyon szimpatikus. A versenyeken is annyival jobb ketten ott lenni, megosztani a terheket, és közösen vállalni a felelősséget. Szintén pozitívuma a duózásnak, hogy mellette tudunk mással is foglalkozni, mert egyikünket sem gátol meg abban, hogy másokkal játsszon, vagy hogy szólista legyen (amint azt a mellékelt ábra is mutatja). Viszont egy ilyen állandó együttműködés mindig biztonságot ad, már csak az összeszokottság miatt is. A cselló-zongora duó ráadásul annyira széles repertoárral rendelkezik, és annyira jó zenéket lehet így, ebben a felállásban játszani.

NK: És milyen zenéket játszotok elsősorban?

HD: Szívesen foglalkozunk az alaprepertoárral, csak azt már rengetegen eljátszották. És úgy érezzük, hogy az emberek is vágynak az újra: ha valami ismeretlennel és izgalmassal találkoznak, az mostanában nagyon felkelti az érdeklődésüket. Ezért egyrészt nyomon követjük a kortárs zeneszerzést, Birminghamben például előadtunk egy nagyszerű Thomas Adès-darabot, a Lieux retrouvés-t. Sajnos ritkán hallani, pedig Adès nagyon jól megtalálta azt az irányvonalat, ami ugyanannyira lenyűgöző a zeneértők számára, mint amennyire populáris a zenekedvelők körében. Másrészt elfeledett művek és komponisták iránt kutatunk, ilyen Rita Strohl XIX. századi francia zeneszerzőnő is, akitől többször eljátszottuk már a Titus et Bérénice névre hallgató programszonátát, vagy legalábbis annak egyes tételeit. Azon is el kell kezdenünk gondolkodni, hogy miből álljon a lemezfelvétel, amit a versenyen nyertünk, és hát nem szeretnénk egy ötvenezeregyedik felvételt készíteni a Brahms-szonátákból, mert azokból van már ötvenezer. Lehetne azt is, persze, de ha már választhatunk, inkább olyan darabokat vennénk fel, amik tényleg izgatják az embereket. Arra is gondoltunk, hogy hegedűszonátákat írnánk át, többek között Weiner-műveket, mert szerintünk jól tudnának működni csellón.

NK: Amikor ismertebb művekhez nyúltok, mennyire szoktatok kiindulni mások interpretációiból vagy megközelítésmódjából, esetleg egy adott „iskolából”?

HD: Ezen a téren nagyon megmutatkozik a köztünk lévő korkülönbség. Doma szűk tíz évvel idősebb nálam, és sokáig ösztöndíjas korrepetitor volt a londoni Royal College-on, ahol rengeteget dolgozott vonósokkal, szinte a teljes repertoárt átjátszotta. Ő tehát találkozott azzal, hogy ki, mit és hogyan szokott játszani, teljesen átlátja az előadói gyakorlatot. Én viszont ezeket még nem nagyon éltem meg, kevesebb befolyás ért. Azt ugyanakkor mind a ketten elengedhetetlennek tartjuk, hogy felülvizsgáljuk a tradíciót, mert hát eléggé sok a furcsa dolog. Például a Beethoven-variációk (op. 66) egyik tételét mindenki lassabban szokta játszani, mint a többit, pedig semmi erre vonatkozó szerzői utasítás nincs. És mivel mi nem a megszokott módon interpretáljuk, mindenki azt hiszi, hogy az a koncepciónk: ne úgy, mint mások. Nem ez a koncepciónk, csak a tradíció helyett a kottából, a szerzői szándékból indulunk ki.