Ellentétek párbeszéde – Schönberg és Boulez a Zene Házában
Különleges zenei élményben lehetett részük azoknak, akik 2025. február 26-án a Magyar Zene Házába látogattak. A tavaly 150 éve született Arnold Schönberg és a születésének idén centenáriumi évfordulójához érkezett Pierre Boulez életműve előtt tisztelgő hangversenyen a Metrum Ensemble szólistái léptek fel, ígéretes tehetségű fiatal muzsikusok társaságában. Az esemény az „Ellentétek párbeszéde” címet kapta, utalva a két komponista zenefelfogása közt húzódó esztétikai kontrasztokra.
A műsoron szereplő, nem kifejezetten közönségbarátnak nevezhető kompozíciókhoz Fazekas Gergely muzikológus konferálása szolgáltatott zeneirodalmi háttértudást a hallgatóság számára. Ez pedig az igen ritkán hallható művek különféle történeti és interdiszciplináris vonatkozásainak megvilágítása révén nem pusztán a befogadást segítette, de tágabb kontextusba is helyezte a két szerző életművét. Ezek az információk sokkal inkább a darabokhoz kapcsolódó asszociációs mezőnek és a zene értelmezési lehetőségeinek a kiszélesítését, mintsem a vélt szerzői szándékok valamely szigorú, dogmatikus szájbarágását szolgálták.
Talán épp ez a felfogás lehetne az az irány, amely elősegítene egy nyitottabb, fogékonyabb befogadói attitűdöt a közönség részéről a modern zene irányába. A műsorvezető szájából többször elhangzó gondolat, miszerint ezeket a műveket ugyanúgy zeneként lehet hallgatnunk, mint bármely más szerző kompozícióit, a közönség fantáziáját felszabadította a Schönberg és Boulez nevével összekapcsolt rideg, mérnöki strukturalizmus rémisztő terhe alól. Ebben szintén nagyon fontos szerepet játszott a figyelem ráirányítása a dallamoktól és hagyományos zenei formáktól eltávolodó és határozottan a gesztusok irányába tolódó stílusbéli tendenciára. És valóban, a programban szereplő mindhárom darab – Schönberg kései Vonóstriója, Boulez korai, fuvolára és zongorára írt Szonatinája és 1985-ös, szólóklarinétra és elektronikára komponált Dialogue de l’ombre double (A kettős árnyék párbeszéde) című műve – esetében központi szerepet játszott az a pantomim-szerű, az európai kultúrkörben mindenki számára hasonló képzettársításokat előidéző gesztusnyelv, amely sokkal inkább kapcsolódik a mozdulatok természetéhez, vagy az emberi beszédhang imitációjához, mint a zenetörténet korábbi korszakaiban keletkezett művek esetében megszokott konvenciókhoz. Ennek fényében az előadók részéről fokozott jelentőséggel bír, hogy ezeket a műveket nem pusztán a szerző iránti alázattal és nagyfokú muzikalitással, de egy kellőképpen meggyőző színpadi jelenléttel, játékos előadói készséggel interpretálják.
Az est folyamán pedig ezt a szempontot nem hiányolhattuk. Schönberg nagyszabású kamaraművét, a magyar zenészek előadásában most először elhangzó Vonóstriót három megdöbbentő tehetségű fiatal zenész szólaltatta meg. Vavrinecz András hegedűn, Koppán Kata brácsán (mindketten zeneakadémiai hallgatók), Agárdi Eszter pedig csellón működött közre. A darab egészen rémisztő előadói feladatok elé állítja a muzsikusokat, a bonyolult ritmika, a hangszínek, a gesztusok és a sajátos dramaturgia tekintetében egyaránt. A mű neurotikusan töredékes, tétova atmoszférájába vegyülő lírai, érzelmes pillanatok lehetőséget adtak a zenészeknek, arra hogy rendkívül érzékeny, intelligens, változatosan artikulált játékukat megcsillogtathassák. A cselló szólamának megrendítő kifejezőerővel bíró, „síró” hangszínei, vagy Vavrinecz András merész pianissimói, borzongató tremolói külön említést érdemelnek. Az egyes kulminációs pontok valamivel harsányabban kiemelkedhettek volna a zenei szövetből, de be kell látnunk, hogy ez a roppant bensőséges, személyes hangvételű kamaradarab talán az előadóktól függetlenül egy jóval kisebb térben való megszólaltatásra volna igazán alkalmas.
Boulez Szonatinája Rákóczy Anna és Ittzés Péter tolmácsolásában elsöprő erővel bírt. Intenzív és meggyőző előadói jelenlétükkel valósággal maguk köré csavarták a teret. Ez esetben a koncertterem nagysága cseppet sem bizonyult túlméretezettnek: a két játékos teljes mértékben uralta annak minden négyzetcentiméterét. A felek maximális egymásrahangoltsága és a zene iránti hatalmas elhivatottsága sugárzott minden hangjukból. Rákóczy Anna a fuvola szólamában a hangszínek beláthatatlanul széles skáláját vonultatta fel, míg a zongorista Ittzés Péter sodró lendületű játéka a kérlelhetetlenül zakatoló szakaszoktól az esetlegesség hatását keltő, organikus részekig ugyanakkora szuggesztivitással hatott. Mindez egy határozottan élvezetes befogadásélményt eredményezett, amelyben könnyedén megfeledkezhettünk arról, milyen „súlyos” zenét is hallgatunk épp.
A hangverseny záró számaként zenetörténeti jelentőségű pillanatnak lehettünk részesei. Boulez Dialogue de l’ombre double (A kettős árnyék párbeszéde) című darabját ugyanis a zenei indeterminizmus hatása alatt komponálta, aminek eredményeképp a műnek két, egyenrangú változata is létezik, és ez volt az első alkalom, hogy mindkettő egy koncert keretein belül elhangozzék. Rozmán Lajos klarinétművész pedig nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy ezt a mintegy húsz perc hosszúságú, emberfeletti koncentrációt és virtuózitást igénylő darabot kétszer egymás után eljátssza. Ez esetben a tér ismét teljesen átértelmeződött: a szólista ugyanis a terem különböző pontjain elhelyezett hat hangszóróból felváltva megszólaló, előre felvett zenei anyagokkal kellett párbeszédbe lépjen, ami Bolcsó Bálint zeneszerző elektronikán való közreműködésének köszönhetően valósult meg. Ez a kitágult zenei tér-élmény alaposan kifárasztotta a hallgatóság figyelmét, amely a darab második, teljes sötétségben történő megszólalásakor érezhetően lankadni kezdett. Épp ezért – noha Rozmán Lajos kiválóan interpretált heroikus erőfeszítése kétség kívül megsüvegelendő – valószínűleg nem véletlen, hogy a változatokat eddig soha nem szólaltatták meg közvetlenül egymás után. A második verzió elhangzása ugyanis érzésem szerint inkább elvett, mint hozzátett az élményhez, intellektuális „teljesítménytúrává” változtatva a koncert végét.
Mégis tagadhatatlanul gondolatébresztő, tartalmas estét tudhatunk magunk mögött, amely nemcsak a szólóklarinét és annak „árnyékai”; a programban szereplő két szerző, vagy a fiatal és a már pályán lévő, befutott előadók, hanem a közönség és a modern zene között is képes volt párbeszédet indítani.
Juhos Fanni Mária
A cikk eredetileg a Prae.hu-n jelent meg 2025. 03. 13-án.
