Azzal a gondolattal csuktam be a Harry Potter sorozat utolsó kötetét, a Halál ereklyéit, hogy csalódtam. Nem a cselekményben vagy a karakterekben, nem is a felépített fantáziavilágban, hanem a szerzőben, Joanne Kathleen Rowlingban. Annak ellenére, hogy a történet nem gyerekeknek való, nem is célszerű elsőre felnőtt fejjel olvasni.

Amikor végigfutottam a Bölcsek köve első sorait, ugyanazt éltem át, mint egy tízéves gyermek: képtelennek és egyszerre mégis valóságosnak tűnő fantáziavilág elevenedett meg előttem. Ez pontosan olyan érzés, mint amikor Harry Potter szembesül azzal, hogy varázsló. Hasonló koncepció bármilyen korú olvasóközönséget magával tud ragadni, ahhoz pedig kétség sem fér, hogy Rowling ért a világépítéshez és az olvasók elkápráztatásához. A cselekmények főbb történései közötti kitöltések viszont nem annyira izgalmasak, mint amennyire lehetnének. (Ez sokáig nem is feltűnő, ugyanis az első három könyv nem tartalmaz ilyen szakaszt.) A Roxfort kastély szellemeinek tevékenysége jóformán csak Hóborc csínytevéseiből áll, holott Féligfejnélküli Nick többször is megemlít olyan eseményeket, amelyekbe bepillantást nyerhettünk volna. Ugyanez igaz a tanórákra is: közülük többet is megismerhetünk, mégis csak a bájitaltanról és a sötét varázslatok kivédéséről kapunk igazán részletes információt, holott az év végi vizsgákra való tanulás mindig azt sugallja, hogy kivételesen összetett oktatás folyik a kastély falain belül. Számomra pedig az egyik legfájóbb tény a kviddics fokozatos eltűnése volt, ami bár indokolt, mégis nagy élménytől vonja meg az olvasót.

A harmadik kötet, az Azkabani fogoly több szempontból is választóvonalat jelent a sorozatban. Már a terjedelem tekintetében is, mert a negyedik rész, a Tűz serlege kétszer olyan hosszú, mint az addigi kötetek. Emellett a hangulat komorabbá, a cselekmény szerteágazóbbá válik, a figyelem pedig kezd Harry Potter helyett más szereplőkre irányulni. Ez az író tudatos irányváltoztatása, a végkifejlet megértéséhez ugyanis megannyi karakter drámáján keresztül kell mennie az olvasónak, hogy az esetleges veszteséget vagy győzelmi katarzist átélhesse. Minden régi és új szereplő önálló jelentőséggel bír a végjátékban, ami ilyen hosszú sorozat esetében kifejezetten ritka.

A könyv szimbólumainak rendszere egyszerre ismerős és idegen. Ismerősnek hat, mert közismert jelképeket hasznosít újra, időnként teljesen meglepő módon. Például a hetes mint mágikus szám végig jelen van a történetben, a kötetek számától egészen a Voldemort lelkét őrző titkos tárgyakig. Griffendél Godric kardja az Excalibur örököse, míg Dumbledore − szintén az Artúr-mondakörből − Merlinnek felel meg. Az igazi bravúr e tekintetben a szimbólumok és politikai gondolatok vegyítése, ami (állítólagos gyermekkönyv lévén) nem kapott akkora hangsúlyt, amekkorát megérdemelt volna.

Ennek kapcsán érkezünk meg a legnagyobb problémámhoz: a felnőtté váláshoz, vagy még inkább annak hiányához. Hét köteten keresztül olvashatunk egy fiúról, aki olyan harcokat vív meg, amilyeneket korából adódóan nem kellene, végül szembenéz legnagyobb ellenfelével. Jogosan várhatjuk el, hogy ez a pillanat jelentse a történet csúcspontját. A katarzis azonban számomra elmaradt, sajnos nem csak azért, mert a filmsorozatból már ismertem a végkimenetelt. Hét éven keresztül követtük nyomon a szereplők sorsát, legtöbbjük ténylegesen hozzánk nőtt, Rowling mégis rendkívül gyorsan elvarrta szálakat, és a sorozat utolsó fejezeteinek semmivel sem adott nagyobb súlyt, mint az első részek lezárásának. Hiányzott az a részletesség is, ami a kötetek más pontjain megmutatkozik. A szerző például egyre részletesebben tárgyalta a Mágiaügyi Minisztérium működését, így azt vártam, hogy a lezárásban kiderüljön, milyen következményeket okozott politikai körökben a nagy csata kimenetele. Ezen kívül kíváncsi lettem volna az iskolával kapcsolatos változásokra, a varázslócsaládok feltehetőleg megosztó hozzáállására, és természetesen magukra a diákokra is. Végül felmerült bennem, hogy ez a küzdelem milyen hatást gyakorolhatott a világ más pontjain élő varázslók életére.

Mindez rávilágít arra, hogy az írónő egy idő után már nem kimondottan ifjúsági regénynek szánta Harry Potter történetét, ezért megpróbált komolyabb, felnőttek számára is érdekes tartalmat beleszőni a történetbe, csakhogy ezt nem merte kellően felvállalni. Amennyiben ez saját döntés volt, úgy Rowling nem vette észre a nyilvánvalót: Harry Potterrel együtt az eredeti célközönség is felnőtt. Ez az ellentmondás leginkább az utolsó könyvben éleződik ki, amelyben a megannyi felfedezés és cselekedet nem kapcsolódik össze eléggé; a szereplők hirtelen, megmagyarázhatatlan ötletekből eredően választanak irányt és haladnak tovább az úton. Emellett nehéz összeegyeztetni Dumbledore helyenként már-már szépirodalmi monológjait az önismétlő átvezetőkkel és azzal, hogy a fináléban elmaradt a várt katarzis. Ráadásul a szerző mindössze egyetlen rövid bekezdésben próbálta meg összefoglalni a varázslóvilág sorsát Harry és Voldemort küzdelme után.

J. K. Rowling tagadhatatlanul olyat alkotott, ami kevés írónak adatik meg. Harry Potter története megkerülhetetlenné vált minden fantasykedvelő számára, viszont a tapasztaltabb olvasók felfedezhetnek benne írói hiányosságokat. A szerzőnek ettől függetlenül sikerült elérnie azt, amire sokan vágyunk, mint Dumbledore mondta: „álmunkban olyan világban járunk, ami csak a miénk”.

Gergely Máté